A alábbi két történet, megmásított, de nem felismerhetetlen szereplőivel arra szolgál példázatul, hogy sokan vagyunk hajlamosak a szemünket egy vélt jó érdekében behunyni, a meglepetés pedig akkor ér, ha kinyitjuk(ják).

Első történet: Az Országos Rovarirtók Szövetségén belül a vezetőség meghirdette az alkonyba hajló üzletmenetű iparág teljes privatizációját. A tagok nemigen kapkodtak a kecsegtető alkalom után, hiszen a minimálbért sem igen tudták kigazdálkodni a kapott havi juttatásból (pénznek, ellenértéknek, teljesítményarányos finanszírozásnak sem igen mondanám).
Nem sokkal rá világgá kürtölték a javadalmazás emelését x ezer forinttal. No, itt már volt egy-két komolyabb, nem megkerülhető bökkenő. Először is a növekmény az eszközök amortizációját volt hivatva pótolni, nem a jövedelmet, de három év alatt ez ugye összesen 36*x Ft. A tisztelt közvélemény azt sem tudta, hogy a három év alatti amortizáció valós összegszerűségében éppen 72*x Ft, de ez is csak a minimáligényekkel számolva.
Azt aztán véképp elfelejtették megemlíteni, hogy ehhez a privatizáláson kívül meg kell venni a már minusz tíz évre amortizált eszközállományt, és ha valakinek nem jutott külön helyiség, az csak a felét kapja az illetménynek és abból veheti meg az egészet.

Második történet: Nyugatofónia vezetősége sorra jutalmazza mindazokat, akik készülékeiket náluk használják. A magyar ulti, sőt betli lapösszetételétől eltérő módon jelölt lapocskákat osztogatnak, a drágakövekről sorra elnevezve őket. A melléjük csatolt papír "bizonyítja", hogy mennyi minden kedvezmény jár értük - ha az illető még jobban ki akarja magát szolgáltatni, ha átlagjövedelmű családját a tönk szélére akarja ezzel az egy szolgáltatással sodorni.
Történt pedig egyik ügyfelükkel, hogy egy percre felült a hitegetésnek, és bement a boltjukba, hogy őskori leletnek minősülő készülékét a "leghosszabban dilinós" címzetű kártyája segítségével kicserélje.
Hiába mondta először is el, hogy neki csak ajánlat kell egyelőre, és pénze sincs itt momentán annyi, amiért a tranzakciót lebonyolíthatná, akkor is kifaggatták kódjai felől (első puff), majd közölte az ISO minősítéssel rendelkező társulat helyi aranyos, de szőkétlensége ellenére a kategóriába tartozó képviselője, hogy neki, az ügyfélnek bizony nem olyan a kártyája, mint amilyen. Magyarul hazudik.
Az ügyfél egy pillanatra meglepődött, hiszen már két hónapja birtokosa a kártyának, de túltéve magát az immár második sokkon, kérte, hogy feltételesen talán tekintsék olybá a dolgot, hogy úgyis ajánlatról van szó, mondjon a hölgy valami "szépet, kedveset neki".
A hölgy máris átadta az új előfizetőknek - ugyanolyan feltételekkel járó - térítési listáját, majd közölte, hogy melyik készülék mennyibe is kerülne az ügyfélnek.
Ekkor került harmadszor is a "padlóra" a belátogató, ugyanis legszebb kártyájával, fizetve rendszeresen a havi díjat az őskor óta, de keveset használva saját céljára a készüléket - állandó ügyeletre és elérhetőségre szolgált a herkentyű eddig - 20%-kal magasabb díjat kellett volna az újért fizetni, mint az új belépőnek, pedig ez utóbbinak újabb 25%-ot számoltak még be kemény magyar valutában belépési díjként.
Nehogy azt higgye valaki, hogy porba sújtott hősünk ezek után feladta a dolgot, de hatni próbált a hölgy lelkivilágára, mi több, az értelmére. Ilyen azonban ott nem leledzhet.
Ez tehát a "hűség jutalma", itt és most. Természetesen történetünk alanya meg fogja oldani a problémáját. Nem biztos, hogy ez mindazoknak, akiket szolgál, előnyös lesz. Lehet, hogy változni fog elérhetősége, lehet, hogy felcsap - természetesen máshol - új előfizetőnek, hogy hadd örüljenek egyszer már neki is, de attól óva int mindenkit, hogy kártyáknak, leveleknek, az igérő szónak bármikor is higgyen.
Talán az utolsó és egyetlen bölcsesség ezek után úgy hangzik: a puding próbája, hogy megeszik, de vannak elkerülendő "ínycsiklandóságok", mert hamar beletörhet a fogunk.
- DI -