De persze győztünk is, ez volt a román diplomácia első igazi nagy dobása 12 évi zsebhokizgatás után. Orbán Viktor nem a cipőjében hordja a bombát, mint a srilanka-i brit magánzó, hanem talán a fejében. Gyanús a válltömése is, erről azonban nincs több információnk, nem mindenki öltözködik Armaninál. Miniszterelnökünk azonban bátran szembenézett a főmerénylővel. A román sajtó szerint: Nastase semlegesítette Orbán Viktor bombáját. Nincs többé szellemi taposóakna Ártándnál meg Nagylaknál. Románia és Magyarország engedményeket köt. Mindkét fél tett engedményeket, nyomja tollát a vezércikis, íme, a budapesti nyilatkozat lapjai magyar engedményektől hemzsegnek. Ámbár nem kevésbé való, hogy a román fél is engedett a magáéból. Namármost: 1. ismerjük ezt a fajta "abordálást", diadalduma a neve, másrészt 2. hallottunk már ilyen kommentárt, ökölvívó mondta: "Kaptam én is, de adtak nekem is."

    Tartalmatlanná, értelmetlenné vált az, hogy magyar. Mert mindenki mehet a szomszédba melózni. Akinek egyszer román az útlevele, azt tárt karokkal várja a Keleti, a Nyugati és az Ecseri. Január elsejétől szabadon áramlik magyar liszt (nem Franz!), magyar búza, zúdul a magyar csirke, barom(fi), nincs több korlátozás, szabad a vásár. A 45 százalékos vámilleték az átkos múlté. Spongyát rá! "Goszpodina, most vidulj, jobb a csirke, mint a puj!"

    Minisztetrelnökünk több vasat is tart a tűzben, igyekszik jóban lenni a szocialistákkal, Medgyessy Péterrel, hátha felülkerekednek áprilisban, és akkor... Ám ha Orbánék maradnak, ami valószínűbb, az sem rossz, hiszen lám, milyen elegánsan lehet szunyáltatni NATO bácsit, EU nénit. Well, és aztán ugye, az RMDSZ is kapirgálhat egy kicsit a kormánydombon. A másik szomszéd, a bolgár jelölt demokrata kecskéjének eszkalációja pedig - ah, már nem is oly ádáz rizikója angyali imidzsünknek.

    Szóval, nyugi. Jut mirzsi-morzsa kinek-kinek Európa karácsonyi abroszáról. Ami az egyezményt illeti, ahogyan mi magunkat ismerjük (tudathasadásos állapot: ezt a magunkat is, és azt a magunkat is, akik még nem vagyunk, na de a státusunk, az már oké, igazolványunk már csomagolódik), ez az egyetértés nem biztos, hogy az, aminek - kis naivak - gondoljuk. Mert ugye, mikor két ember egyetért valamiben, akkor az egyik jobbra, a másik balra, és teszi ki-ki a dolgát; minek akkora hűhót csapni.

    Ha külön írásba adjuk: egyetértünk, parola, sajtó, nyilatkozgatás, akkor napnál világosabb, hogy á, dehogy. És akkor mese habbal a védvámok eltörlése, a kereskedelem felszabadítása, a nyugati tőke szabad beáramlása, a mennyország itt lent, a földön... Az olcsó, mégis minőségi csirkecomb is szegény fejünk szilveszteri vágyálma csupán.

    Az volna ideális, akkor lenne Kolozsváron végtelen a sor, ha az új erdélyi státusirodában - magyarsági kérvényünk iktatásakor - gosztátcsürkét osztogatnának, nájlonpungában!

Bölöni Domokos
Népújság, Marosvásárhely

Magunk közt szólva

Társadalomkutatók dolga kimutatni, hogy milyennek értékeli népünk az esztendőt, amitől most búcsút veszünk. A magyar nemzet anyaországi, többségi részének sok oka lehet ugyan a panaszra, de aligha festhet olyan sötét színekkel, mint amilyenekkel a budapesti politikai ellenzék profi kormozói maszatolnak. (A szocialisták már odáig süllyedtek, hogy "nemzetközi megfigyelőkkel" monitorizáltatnák a magyar demokráciát, jó, hogy nem hívják be a kéksisakos békefenntartókat vagy a kínai néphadsereget...) A trianoni határokon kívülre szorult nemzetrészeknek ellenben a megelégedettségre összességében aligha lehet okuk, bár a képet mindenképpen árnyalni kell, mert például Szlovákiában magyarnak lenni nem volt ugyanolyan nehéz 2001-ben, mint Ukrajnában, Szerbiában, vagy akár Romániában.

    Az erdélyi magyarság helyzete bonyolult, ám egészében véve nem ad okot az optimizmusra, hiszen az idén is távolodtak egymástól a szociális olló szárai: közösségünk egy kicsiny hányada egyre jobban boldogul ugyan, de a nagyobbik, elsöprő része egyre nehezebben. Vagyis kimondottan a
túlélésért küzd. "Itt apjáért nyomorog az egyik, míg a másik szintén csak az apjáért állandó dúslakodásban részes. Itt él és uralkodik százezer ember, s születik, vért izzad, kiszenved és meghal sok millió. Itt csak tűrhetnek azok, akik másként imádják a maguk Istenüket, mint ahogy a fény és a dúslakodás urai szeretnék" – írta volt Ady Endre éppen száz esztendeje, de mennyire aktuális a látlelete!

    S miközben sikeres magyarjaink szűk rétege mind távolabb sodródik – lélekben is – a leszakadó nagy többségtől, ez utóbbiban egyre inkább gyökeret ereszt az elvándorlás, a menekülés, a "nem lehet" gondolata. Az európai egységesülés, a határok légiesedése, a digitális kommunikáció, a "munkáért jólétet" évezredében már nem kecsegtet senkit az "ahogy lehet".

    A politikai elit vaksága és tehetetlensége, inkompetenciája és impotenciája folytán Romániának belátható időn belül nincs esélye a felzárkózásra, bármennyire is megpróbálja elhitetni velünk, a világgal ennek ellenkezőjét az állami propaganda. Itt ugyanis egyetlen napiparancs van érvényben évtizedek óta: kaparj, kurta! Itt mindenki csak a saját szemétdombjának kakasa kíván lenni, de ha mégsem, akkor nevetségessé vagy utálatossá válik, mint történt az erdélyi magyarok pártjával, amely addig-addig boldogította volna erőnek erejével a többséget és építgette volna fel az országot, hogy végül felkorbácsolta a románság önérzetét: ugyan ne mondják meg már nekünk a magyarok, hogy milyen jövőt és országot képzeljünk el magunknak! Hogy hová, merre, mikor, kivel tartsunk...

    Egy egész esztendőn át másban sem volt részünk, mint a sanyarú valóság körmönfont kozmetikázásában. A regnáló posztkommunista hatalom – hiszen a kormányon lévő Szociáldemokrata Párt a Román Kommunista Párt és a Securitate fiatalabb, reformer, a szalonképtelenné vált Ceausescu-klántól tucatnyi éve megszabaduló szárnyának utódszervezete – leginkább a statisztikák meghamisításában, a külföld előtti képmutatásban, a közvagyon osztogatásában-fosztogatásában, a korrupció kiterjesztésében jeleskedett, s szomorú tény: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség időnként hallgatólagos, de gyakrabban tevőleges segédletével. A tévedés kockázata nélkül merem kijelenteni: éppúgy vezet az orránál fogva másfélmillió magyart egy zsebeit közben teletömködő szűk társaság, mint húszmillió románt a maguk választotta "forradalmi élcsapat". Mondják: mi ültettük saját nyakunkba a mieinket, s ők is azt szagolják, amit szakítottak.

    Együtt menetelünk semerre: átvert magyarok, dróton rángatott románok. Szerencsétlenek. "Nekünk nagyon messze kell még lennünk Betlehemtől.
Mi, kik most élünk, megváltatni nem fogunk" – szól az évszázados váteszi ítélet.

    Még egy ilyen év, amikor nem jutunk egyről-kettőre, és megnézhetjük magunkat. Éppen ezért kívánom magunknak, hogy 2002 ne legyen a meddő kecsegtetés, a hiú ábrándok, a csöndes leépülés éve, mint volt 2001. Legyen inkább az ocsúdásé, a felzárkózásé, a közeledésé. A reményé.

Dénes László
Erdélyi Napló, Nagyvárad