...Volt egy évem, melynek utolsó napjait számolom.
Nem, nem volt semmi előzetes, nem vártam tőle mást, még úgy sem, hogy egy új ezredév első esztendejeként mutatkozott be. Bár ajánlottak aperitífet, én nem csináltam korgó gyomrot magamnak, hogy mindent felzabáljak.
Igen, már akkor tudtam, hogy a végén fizetni kell! Igen, mindenért! Ugye volt a vendégei között, aki svédasztalt képzelt maga elé, s csak félúton állt meg döbbenten, amikor rájött, itt nem adnak semmit ingyen!

Hogy ízlett-e az étel? Hát, már ettem jobbat is, gondtalanabbul is. Nem, valóban nem fűszerezték túl a fogásokat, de meg kell, hogy mondjam - így, utólag, hisz' magunk között vagyunk - voltak rágós, emészthetetlen falatok. Valaki útközben belecsempészte. Oldalról!
Megmondom én őszintén! Volt, amit úgy, rágatlanul kellett kiköpnöm, voltak egyszerűen be nem fogadható dolgok a tányéron.
Tudom, hogy nem Ön készítette, Főúr, de mégis az én tányéromra kerültek, s nekem kellett volna megemésztenem, de nem ment. Nem tudtam bevenni, inkább félretettem. Az összeállítással nem volt semmi baj, a "menü" igazán jó volt, de sokszor előfordult, hogy mások beleköptek, sőt többször a mellettem levőknek is jutott a nyálból.
Hogy ez Önöknél nem fordulhat elő? Kérem, nekem ne mondjon ilyent, én törzsvendég vagyok, én már régóta itt étkezem, s valamiképpen ebből is élek, ezt viszem, néha cipelem magammal. Én csak tudom, hogy ez itt mindig szokás volt, s ha most nem ugyanazt látnám éppen egy másik törzsasztalnál, hát szóba sem hoznám.
A desszert? Hát a desszerttel úgy volt, hogy pincérek jöttek-mentek, s közben gyönyörű édességek illatát hozta felém a szél. Aztán lassan rá kellett jönnöm, hogy ezeket tulajdonképpen nem nekem címezték. Mire ideért, éppen a tejszín vagy az öntet hiányzott róla, holott a menüben ezt is beígérték.
Hogy úgy egészében? Hát, úgy egészében lement a dolog, elmúlt, s csak reménykedem, hogy jövőre nem lesz rosszabb. Persze merő pesszimizmus lenne, ha azt mondanám, nem voltak jó pillanatai az ittlétnek. Hogy nem jutott volna a mások tányérjába - így, év végén ez különös hangsúlyt kap, amikor az ember fizetni készül. Igen a hely hangulata sem olyan rossz. Hiszen ezért is választottam! Ez is hozzátartozik az egyenleghez.
Igen, Főúr, én jövőre is a menüre fizettem be, én akkor sem kérek semmi extrát. Mindig is meggyőződésem volt, hogy nem V.I.P-ként lehet valódi véleményt alkotni valamiről, hanem úgy benne, a lábas alján, a sűrűjében.
Igen, most kérem a cehhet. Hogy nem tartozom én már semmivel? Hogy előre fizettem? Nem, Főúr, én legalább borravalót szeretnék adni, mert tudom, Önnek is van családja, s Önnek is elment egy éve, nem lett fiatalabb egyikünk sem. Igen, mi ketten régi játékosok vagyunk. Igen, mi tudjuk, hogy mitől bűzlik a hal! Ha lenne kedves, s a személyzetnek átadná üdvözletem, s egyben ezen irányú ismeretét. Igen, megismerhetjük egymást az utcán is. Hogy miért? Csak vicc. Eszembe jutott egy "rokon", aki miután nem ismert meg, még ezt is üzente: miért kellett volna, tartozunk egymásnak? Szállóigévé lett a családban.
Önnek is, igen, Önnek is, kedves Főúr, minden jót az új esztendőre! Remélem, hogy még találkozunk, bár már egyikünk sem veri be a fejét a szemöldökfába. Igen, a tartás már csak belülről van, kívülről ez kevésbé látszik. Nos, akkor köszönöm, és tartottam szerencsémnek!
- DI -