CyberPress

A toll vigasza

Vagy adjuk címül a könyv választott címét, az Advent a Hargitán című Sütő-dráma karácsonyi fenyőfájának lámpácskáira, meg azon túl az erdélyi magyar folyvást a jobbra várakozó reményének, meg a mindenkori, mindenhol élő ember nembeli reményének szép szimbólumaként ragyogó, vigaszt adó fényre utaló –Vigasz-lámpácskák– kifejezést?

De nem tévelyítenénk el az olvasót a kötet lényegétől akkor sem, ha az Üzenet a Holnapnak, vagy épp az Ötágú síppal fejezetcímek kiemelésével azt hangsúlyoznánk: aki ebben a könyvben magáról és másokról ír, nem felejti, hogy egyik emberrel sem fejeződik be a világ, hogy minden utánunk jövő nemzedéknek szüksége van, akár hiszi ezt, akár nem, az előttük járók útmutató bölcsességére is. Meg okkal s joggal hangsúlyoznánk azt is: aki e könyvnek a szerzője, az valóban virtualizálta magában a határokat, s életfontosságú feladatnak tekintette, hogy tudását, tehetségét a lehetséges legtágabb körben ismertesse meg a magyarsággal: s még csak nem is – pedig megbocsáthatóan – személyes, hiúsági, hanem ellenkezőleg: nemzeti okokból.
    De maradjunk talán mégis a címül kiemelt szókapcsolatnál: mert a nemrégen megjelent, Balatoni Monika által szerkesztett, s a Kairosz kiadó gondozta kiadvány szerzője eredendő hivatását tekintve nem író, hanem színész: de aki számára, újabb bizonyságaként a sok példával igazolható jelenségnek, az írás is egyike az önkifejezés lehetőségének s a jelenség pedig nem egyéb, mint a nagy tehetségek irigylésre méltó sokoldalúsága.
    Mely szerint aki művész: ritkán csupán egy művészeti ág művelője. Nagy festők gyakran mesterei a szónak is, színészek az ecsetnek, híres énekeseket bűvöl a vizualitás számtalan formalehetősége, így hát nincs abban semmi meglepő, hogy valaki, a nemzet nagy színészeként oly mesteri módon forgassa a tollat is, mint tette szerzőnk: Sinkovits Imre. Akivel – az előszót író Sütő Andrással mondjuk –, jelen van a hűség, s aki – hiszen a színpadon csak azt mondhatta, amit mások, az írók, saját szövegeikkel a szájába adtak –, a maga gondolatait, vigaszként, az írás, a toll segítségével osztotta meg másokkal.
    Kis vigasz-lámpácskákkal: keletkezésükről, történetükről meg az utószó írója, a színész életútjának néhány stációjánál hol hírlapíróként, hol színházigazgatóként vigyázó Ablonczy László mesél. Ő szeretet-lámpácskákról beszél: mert Sinkovits Imre végtelen szeretettel írta a cikkeit, s hasonló szeretettel fogadta, aki közölte, vagyis többnyire maga a hírlapíró, később az igazgató, előbb a Film Színház Muzsika című hetilapban, majd a Nemzeti Színház lapjában, a Szín-Világ-ban. Egy-egy írását világító szeretet-lámpácskáknak is tekinthetjük.
    Valamennyiből ragaszkodás, és hűség sugárzik: szüleihez, szülőföldjéhez, mert somogyi, kispesti, zalai, óbudai származása folytán tekintette magát a Haza fiának; ragaszkodott Csallóköztől Hódmezővásárhelyig ágazó családjához és Marosvásárhelytől Amerikáig a nagyobb gyülekezethez; bensőséges érzések hatották át példa-elődei, barátai, színésztársai s főképpen a fiatalok iránt. Másfél évtized írásait kapjuk kézbe a könyvben, melyeket, olvassuk az utószóban, akár a színész naplójának is tekinthetünk: benne sorstörténetek és – Sütő Andrást idézve ismét – determináció. Vagyis az embernek az a földi ideje-tere, melyet, miként az árnyékát sem, nem ugorhatja át senki: azt írta Sinkovits Imre is, amit a számára rendelt időben s helyen átélt, megélt, lelkébe égetett.
    S hogy mik ezek az élmények, hogy miről írt a színész?
    Szép önéletrajzi vallomásában, emlékező prózájában a maga sorsáról, gyermekkoráról, őseiről, felmenőiről, a múltnak mélyéből felbukkanó történetekről, Vince nagyapa meséiről, azután a történelmi leckékről, melyektől mi sem állt már messzebb, mint a mese vonzó irrealitása.
    Azután a pályatársakról: mindig a tisztelet, a megbecsülés, a hála hangján. Például Bánhidi Lászlóról, aki, – mesterségét mívesen mívelő – művészként rengeteg okulnivalót kínált a fiatal Sinkovits Imrének.
    Vagy Sütő Andrásról: kettőjük közismerten mély barátsága jóval több volt mindig, jószerivel az első találkozástól, író s színész kapcsolatánál. Ennek a megkapóan szoros lelki-érzelmi vonzalomnak számos jelét találjuk Sütő naplóköteteiben is, amelyek tucatnyi, Sinkovits Imréhez írt vallomást, köszöntőt, levélrészletet, telefonbeszélgetést örökítettek meg, s fordítva éppúgy: e könyv több cikkébben fordul Sütőhöz a színész. Találkozásokról vall: személlyel és szöveggel, eszmével, gondolattal, nemzetérdekű szolgálattal. Egyik pontosan, tökéletesen értette a másik minden kimondott, leírt s csak gondolt gondolatát: eszünkbe jut, bizony, Arany s Petőfi: egyikük gondolata hibátlanul illeszkedett a másikéba. S úgy rendeltetett, hogy a végső, a legutolsó, a búcsúzó szót is Sütő András mondta Sinkovits Imrének: a másik, kikerülhetetlen determináció, a halál okán.
    Mint ahogy Sinkovits Imre is kénytelen volt olykor búcsúzni s búcsúztatni: Kalmár Györgytől például, vagy Mészáros Ágitól, s köszöntőt is fogalmazott, nem egyet, nemcsak a hatvanadik meg hetvenedik születésnapját ülő Sütő Andrásnak, hanem például Keresztúry Dezsőnek: versben, vagy a színész barátnak, Agárdy Gábornak. Vagy Csoóri Sándornak születésnapi sorokat, prózában: de ihletett hangon. (Azt persze csak a szövegben szereplő kötetcímekből, életútbeli utalásokból tudhatjuk, hogy az a – Kedves Sándor– kezdetű nyílt levél Csoórihoz szállt 1989-ben: s ezzel most jelezzük is a szerkesztés sajnálatos, több helyütt is tapasztalható kisebb hiányosságait: igényelnénk az eligazító filológiát, ha nem is mikro- mélységekben, de legalább pár hasznos lábjegyzet erejéig.)
    Külön fejezetben ír Sinkovits Imre, – turnénaplókban –, a határon túli magyar színházakban való fellépéseiről, a Nemzeti Színház vendégszerepléseiről. Egy Illyés Gyula idézettel fejelve meg az élményt: – Minden utazásnak annyi az értéke, amennyit azonközben önmagunkban beutazunk–. Sinkovits Imre az elvesztett magyar területeket utazta be: valóságosan s szellemi-érzelmi értelemben is.
    Olvashatunk továbbá szerepnaplókat, szerepértelmezéseket, tehát igazi műhelyvallomásokat, az első Németh László-szerepről, a VII. Gergelyről: de egyúttal a – szellemóriással – való találkozás eseményeiről is; olvashatunk a rendező Sík Ferencnek írt verses üdvözletet; meditációt, a régmúltba címezve, Mikszáth Kálmánról, s újra meg újra köszöntőket Sütő Andráshoz: talán külön fejezetet érdemeltek volna ezek az írások, nem annyira a cikkek kronológiai haladására figyelve, inkább e föntebb említett, gyönyörű-szomorú férfibarátság nyomatékosító hangsúlyozottságát szem előtt tartva.
    S hogy milyen a színész írásainak modora, stílusa, karaktere?
    Hogyan írt Sinkovits Imre?
    Ahogyan játszott. Szép, gondos, mívesen mívelt, átélt, érzelemdús, kifejező, gazdag képiségű, láttató erejű, a szellem szabad mozgása, nagyívű futamai által determinált, őszinte, s ez utóbbit is tekintsük esztétikai értékmérő kategóriának.
    Dicséretes gondolat volt összegyűjteni, egy kötetbe menteni a Nemzet Színészének írásait.
    Már születtek, feltehetően még születnek is könyvek a Sinkovits Imréről szóló cikkek egy-egy maroknyi válogatásaiból: de ez az egyetlen kiadvány, mely arról tudósít bennünket: nemcsak látni, hallani, de olvasni is kell s érdemes a magyar nemzeti színháztörténelem egy – ne tartózkodjunk a jelzőtől – halhatatlan óriását.