|
Koszorúzási
ünnepség Kölcsey Ferenc szobránál
A Deák téri Kölcsey szobornál a Himnusz és a Szózat keretezte a város
Kultúra Napi megemlékezését, amelyen Tengerdi Antal alpolgármester mondott
ünnepi beszédet.
A Széchenyi István Gimnázium tanulóinak ünnepi műsorát követően a város
és a városi kulturális intézmény vezetői, iskolák tanulói, tanárai és soproni
polgárok helyezték el a Himnusz költőjének szobránál a megemlékezés
és tisztelet koszorúit.
Tengerdi Antal Sopron alpolgármestere ünnepi beszéde:
Jeles hónap volt a nemzet életében a 179 évvel ezelőtti
január. 1823-ban e hó 1-jén született Petőfi Sándor, és e hó 21-én látta
meg a napvilágot Madách Imre. Egy napra rá, január 23-án fejezte be és
tisztázta le Kölcsey Ferenc a Himnuszt.
Egy sokat szenvedett nép hite, vágya, Isten trónusáig
felható fohászkodása szólalt meg a versben: “Hozz rá víg esztendőt!” Erkel
Ferenc megzenésítésében méltán lett a nemzet imádsága. És méltán született
döntés arról 1990-ben – Kölcsey születésének 200. évfordulóján - , hogy
a Himnusz elkészültének napja legyen egyszersmind a Magyar Kultúra Napja
is.
Büszkék lehetünk rá, hogy nekünk, soproniaknak –
polgáraink áldozatkészségéből – Kölcsey-szobrunk is van; így a Magyar Kultúra
Napját a legméltóbb helyen, a Himnusz költőjének szobra előtt ünnepelhetjük.
Ez nem piros betűs, de nagyon is jelentős ünnepnap
elsősorban a humán kultúra fontosságára emlékeztet mai, elszemélytelenedő,
technokrata világunkban. Nem a tudományok világraszóló sikereit kérdőjelezi,
hanem (miközben büszkén gondol Bolyai Jánosra, Eötvös Lorándra vagy Szentgyörgyi
Albertre), arra figyelmeztet, hogy nincs teljes emberi megismerés, nincs
teljes értékű emberi személyiség a világ és a haza művészi birtokbavétele
nélkül.
A magyar kultúra sok évszázados kincsesháza – hál Istennek
– végtelenül gazdag. A remekművek széles és az örök értékű művek ősi gyökereinkre,
megtartó színes skálája szolgálja a lélek nemesedését, ember voltunk kiteljesedését.
Hagyományainkra, nemzeti tudatunkat megerősítő múltunkra
emlékeztetnek bennünket – s eligazító úticsillagaink lehetnek az új magyar
jövendő keresésében is.
Gondoljunk Vörösmarty, Arany és Ady verseire, Jókai,
Krúdy és Móricz Zsigmond regényeire, Katona, Madách és Németh László drámáira,
Liszt, Bartók és Kodály zeneműveire, Székely Bertalan, Munkácsy és Csontvári
képeire, Strobl Alajos, Fadrusz János és Zala György szobraira, Páger Antal,
Sinkovits Imre és Latinovits Zoltán feledhetetlen alakításaira – hogy csak
a legfontosabb művészeti ágak legkiemelkedőbb képviselői közül említsünk
néhányat.
A nevek hallatán azonnal rádöbbenünk, hogy ezek a
művészek éppen azért alkothattak örök emberi értékeket, mert gyökereik
a nemzeti televényből táplálkoztak, mert valamennyien patrióták, hazájuk
és népük rendíthetetlen hívei voltak.
A művészetnek – köztük első helyen a Szép Szó művészetének
– nemzetmegtartó ereje van. Ez tartott bennünket meg a Himnusz emlegette
“vérzivataros” századokban, és ez tart meg ma is. Az anyanyelv lélektől
lélekig hatva, erősíti a nemzet identitástudatát, az összetartozás érzését
magyar és magyar között – itthon és a nagy világban mindenütt. Ahogy Faludy
György írja:
“Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
De én itt állok az ikes igékkel…”
És:
Nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
De Berzsenyivel zeng a mellkasom.”
A Magyar Kultúra Napja végső soron a “lenni vagy nem lenni” kérdésével
szembesít bennünket. Ezt a szívszorító kérdést már Kosztolányi is feltette,
néhány évvel az átkos emlékű Trianon után: “Mondd – de őszintén felelj
nekem-: mit akarsz még te, költő, író, művész a XX. században, s főképp
mit akarsz itt, minálunk? Egy szegény, eladósodott földmíves nép fia vagy,
egy megköpdösött, porig alázott nemzet gyermeke, egy néhány vármegyére
csonkított, éhes ország felesleges kenyérpusztítója.”
Kosztolányi máig ható érvénnyel válaszolta meg a “lenni vagy nem lenni”
sorsdöntő kérdését: “Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek
lenni, és jó európainak lenni és jó magyarnak lenni, kétfelé vívó nyugatinak
és keletinek, nagyra feszülő, alkotó akaratnak s alázatos munkásnak… Azt
a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk új szellemmel fényezve,
csorbíttatlanul át kell adnunk utódainknak.
Ez a küldetésünk – “áldjon vagy verjen sors keze” – ez a mi küldetésünk.
Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.”- hangzott
Tengerdi Antal alpolgármester ünnepi beszéde.
2002. január 22., kedd 17:17
|
