A rendszerváltozás első éveiben komoly, már-már vérre menő viták dúltak pálok és "még-pálabbak" között: vajon ki is járt a damaszkuszi kapu közelében. Már többször emlegettük neves írónk szellemes mondását akkoriban, aki a Damaszkuszba vezető út zsúfoltságáról beszélt.
Az ideálok immár szabad megvalósíthatóságában bíztunk sokan, és abban reménykedtünk, hogy valóban pálok fognak közöttünk járni, és immár közel az ideális ország megvalósítása éppen e kicsiny medencében.
Azóta változtak az idők és a viták is elhalkultak. Nem divat immár Pálnak lenni. Sokan nagyon is jól érzik magukat régi, jól bevált saul-bőrükben. Rájöttek, hogy ezért nagyon kevesek szemében válnak érdemben kevesebbé. Megízlelték a sátorkészítés ekvivalens munkáját és köszönik, de nem kérnek belőle.
Különösen nem szeretnének vértanúkká válni, s erre mindenki megtalálni véli a maga jól mutató, kicsiny okát. Nem féltékeny senki a másik munkájára, csupán a jövedelmére. A társadalom egyik fele jól érzi magát úgy, ahogyan van: felbecsülte a saját képességeit, és kevés munkával a jobban jövedelmező, már annyit kritizált, kétes utat választotta, a másik fele pedig fél attól, hogy próbára tegye a többieket: vajon valóban olyan keveset ér-e az ő verítéke?
Közben jó párszor szélkakassá váltak inkább az ál-saulok, követték az irányváltozást. Jól megideologizált változatosságot biztosítottak mindnyájunk számára, és máig sem találták meg az archimedeszi pontot a szellemiek szilárdságához. Közben pedig minden évben visszatér a Pálfordulás ünnepe, és az összehasonlításból egyre kevesebben kerülnek ki győztesként: fogynak potenciális páljaink.
A Saulusból Paulussá lett gyökeres változás ugyanis az egyén elé kitűzött cél, a környezet csak a következményeit élvezi többé-kevésbé. Azt hiszem, ritka kivételtől eltekintve, ma még inkább az utóbbinál tartunk.
- DI -