Mt 4,12-23 Amikor Jézus meghallotta, hogy Jánost börtönbe vetették, visszavonult Galileába. Elhagyta Názáretet, és a tenger melletti Kafarnaumba költözött, Zebulun és Naftali vidékére. Így beteljesedett Izajás próféta szava: „Zebulun és Naftali földje, a tenger menti út a Jordánon túl, a pogányok Galileája, a nép, mely sötétségben ült, nagy világosságot látott. Világosság támadt azoknak, akik a halál országában és árnyékában ültek.” Ettől fogva Jézus elkezdett tanítani. „Tartsatok bűnbánatot - hirdette -, mert közel van a mennyek országa!” Amikor Jézus a Galileai-tó mellett járt, látott két testvért, Simont, másik nevén Pétert és testvérét, Andrást. Halászok voltak, s épp hálót vetettek a tengerbe. Megszólította őket: „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!” Azon nyomban otthagyták hálójukat és csatlakoztak hozzá. Útját folytatva megpillantott két másik testvért is, Zebedeus fiát, Jakabot és testvérét, Jánost. Épp hálójukat javítgatták a bárkában, apjukkal, Zebedeussal. Őket is hívta. Rögtön otthagyták a bárkát apjukkal egyetemben, és a nyomába szegődtek. Jézus bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, hirdette országa evangéliumát, s gyógyított minden betegséget és fogyatékosságot a nép közt.

Máté tovább bizonyítja a próféciák teljesülését, Jézus pedig Galileába költözik. A pogányok földje egyetlen ortodox zsidó fülének sem hangzik jól, mégis először ott hangzik fel az örömhír: közel a mennyek országa!
Halál országa és árnyéka. A kifejezés óhatatlanul összecseng II, János Pál szavaival, aki ha nem is terület, de a gyakorlati élet alapján beszél az élet és a halál kultúrájáról. Nem ítélet ez, hanem a mai evangélium alapján lehetőség a megtartásra és a változásra.
Hogy Jézusban első látásra-érintkezésre volt valami különös, az már a tanítványok meghívásának leírásából is nyilvánvaló. Ki az az egyszerű ember, aki minden fizetési ígéret, alku, megbeszélés nélkül fogja magát, otthagyja mindenét és egy ismeretlennek a nyomába ered? Jézus pedig tudatosan, az egyszerű emberek közül választja a tizenkettőt. Már az új "foglalkozás" sem lehetett ismerős. Most kezdünk csak igazán rájönni, amikor a szabadság és szabadosság beköszöntével észrevehetően csökken a hivatások száma és csökken a templomba járóké is, hogy bizony a gyakorlatban nem tudjuk ugyanazt tenni, mint Jézus és az egykori tanítványok. Valahogyan a hívás erőssége is "elveszett", a csodatévő hatalommal, ahogyan mondanák ma, az "erővel" együtt.
Hol vesztettük el? Minden bizonnyal már korábban, és mi csak örököltük azokat a magatartási-viselkedési sztereotípiákat, melyek elegek voltak egy államvallás jól megélő hivatásosai számára, mint vonzerő, de nem elegek a meghíváshoz, a galileai halászok egyszerű észjárásához, amit talán ugyancsak elvesztettünk valahol, útközben.
Elvesztettük azt az "ellenségképet is", mely a "csakazértis" emberekben a tartást biztosította. Az egyéni életben is így vagyunk. Valami ellen könnyebb tenni, mint úgymond szabadon, egy alternatív ígérettel, a fogyasztói társadalom elvárásával szemben.
Emberhalászok kerestetnek, Jézus típusú "menedzserek", akik hittel tudnak ígérni, akik hitelesek, akikben van még erő, akiknek cseppnyi ígérete is a tengert sejteti.
Nemcsak klerikusok, de civilek is jelentkezhetnek: elkötelezett, "Lélek-hajtotta" laikusok, akik összegyűjtik az utcán, a munkahelyen, a családban, az elnyomottak és a gazdagok között egyaránt a "halakat a hálóba".
Olyanokat keres a világ, akik a Pilinszky-féle "étek" lehetőségét kínálják elkötelezetten, mert tudják, hogy éteknek lenni jó.
Aki pedig csak egy lépést tud tenni, egy imádságot tud elmondani, aki a fényes liturgiák legszürkébb szereplőjeként is tud hinni, azokat is megszólítja a Mester. Hinnünk kell az egyenlő esélyekben, mert az emberileg annyira különböző sansz Isten előtt egyenlő kell, hogy legyen.
Csak a válaszok különbözők. Jézusnak sem mindenki válaszolt igennel, ma sem várható. Kisebb csodákkal kell beérnünk, melyek a meghívót is annyira erősítik, mint a Halász a meghívottakat.
- DI -