Az Elit-mozi mai ajánlata: Moulin Rouge
 
    Hipergiccsesen színes, ragyogó a díszlet , színpadrogyasztóan dinamikus a tánc, a muzsikától nem egyszer katarzist él át a dobhártya . Akinek tetszik, annak zseniális a nyitány. Mindenesetre még szemkápráztatóbb, még kicsapongóbb a stílus, mint Luhrmann előző filmjeiben. A "Kötelező táncok" (1992) mégcsak a táncrajongók rétegére korlátozódott, a "Rómeó+Júlia" (1996) már felszakítja a sérthetetlen mesét és új élettel, tartalommal tölti meg.

    Barátkozom. Az elő tizenöt-húsz percben még nagy bennem az ellenállás. Fülsiketítően hangos a zene, bombasztikus a látvány. A harsány kép-, szín-, hangkavalkád indításként túl erőszakos. Fordítva sül el a hatás. Kívülálló maradok tőle. Várom, hogy halkul a zene, hogy elkezdődik végre a történet.

    Az extravagáns világhoz extravagáns dallamok dukálnak. A felcsendülő hangoknak nemcsak aláfestő szerepük van. Minden egyes jelenthez kellett egy új, egy más dal: Beatles, Kylie Minogue, Police, Madonna, David Bowie, Bono. Szembrebbenés nélkül vesz át elemeket a "Kaméliás hölgyből", a "Szerelmes Shakespeare"-ből, a "Mary Poppinsból".

    Mintha valami mégis marasztalna. Egyelőre nem tudom, mi az, csak találgatom. Egy különös varázs tart fogva, mely végig emlékeztet, hogy filmet nézek és mégis arra ösztönöz, hogy részt vegyek benne.

    A film hangulatát a rendező által kitalált "vörös függöny stílus" adja, mely a művész sajátos védjegyeként könnyen felismerhető. Vegyünk egy egyszerű alaptörténetet, helyezzük egy túlhajszolt világba, mely egyszerre egzotikus, s mégis könnyen felismerhető. Ezután következik mindehhez a díszlet- és látványterv, a maszkok, frizurák, a digitális technika mesterségbeli tudása. 300 speciális effektus.

    Egy musicalről van szó, amelyben sokat énekelnek, és néhány mondatban (max. öt) össze lehet foglalni, hogy miről szól, és mégis olyan film, amilyenhez foghatót keveset láttunk.

    Tiszta és egyszerű szerelmi történet. Christian (Ewan McGregor) egy keresztény családból származó fiú költői ambíciókkal megáldva elhagyja otthonát, hogy kiismerje a Montmarte világát. Olyan kicsapongó, és buja bohémek otthonát, mint Toulouse-Loutrec (John Leguziamo). Ott lesz szerelmes egy Satine (Nicole Kidman) nevű tüdőbajos kurtizán-kánkántáncosnőbe. Ebben a dekadens világban minden lehet, csak szerelembe esni nem. A történet mégis pont egy olyan nő életéről szól, akinek választania kell eddigi élete, melyet most egy herceg (Richard Roxburgh) kényszerít rá és a fiú szerelme között. A mítosz arról a pillanatról szól, amikor rájönnek, képtelenek változtatni a tényeken.

    A film az Igazságról, a Szépségről, a Szabadságról és mindenekfelett a Szerelemről szól. Luhrmann szemérmetlenül szentimentalista látásmódja előbb-utóbb lehengerel. Annál is inkább, mert Nicole Kidman és Ewan McGregor őszinte, ripacskodástól mentes alakítása erős kontrasztban áll a szándékosan dagályos háttérrel és épp ezért képes hatni.

    Mégis. Helye van a klasszikusok között. Minek köszönhető ez? A zenének (Amstrong, De Vries, Hitchcock), a megható szerelmi történetnek (Luhrmann, Pearce), az őszinte forgatókönyvnek, az átütő rendezésnek és az egyre ritkábban látható színészi alázatnak?

Olyan film, amit csak moziban szabad megnézni. Látványos porhintés vagy halhatatlan mestermű született? Varázslatának megfejtéséhez idő kell. Annyi azonban már most biztos, hogy a női főszereplő alakításáért már elnyerte az Arany Glóbusz díjat. E héten még látható, ajánlom mindenkinek szíves figyelmébe.