Mt 17,1-9 Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s fölment külön velük egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük, arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény. S íme, megjelent nekik Mózes és Illés, és beszélgettek vele. Péter erre így szólt Jézushoz: „Uram, jó itt nekünk! Ha akarod, csinálok ide három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek, egyet pedig Illésnek.” Amíg beszélt, hirtelen fényes felhő borult rájuk, s a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” Ennek hallatára a tanítványok arcra borultak, s igen megrémültek. Jézus odalépett hozzájuk és megérintette őket: „Keljetek fel, ne féljetek!” Amikor tekintetüket fölemelték, nem láttak senkit, csak egyedül Jézust. A hegyről lefelé jövet Jézus rájuk parancsolt: „Ne szóljatok a látomásról senkinek, amíg az Emberfia föl nem támad a halálból!”

Ha vannak különösen szép helyek a Bibliában, akkor én ezt közéjük sorolom. Azt is meg tudom mondani, miért. Azért, mert olyan titkot takar, melyet mi, emberek is megfejthetünk, Isten kegyelméből.
Aki járt már magas hegyek között, az ismeri az odaút és a visszaút leggyakrabban előforduló jelenségét: át kell hatolni egy felhőrétegen, hogy fenn, a hegy csúcsának magasságában ismét kibukkanjon a nap, és most már eltakarhatatlanul ontsa ránk sugarát. Visszafelé fordított a dolog.
Rendkívül képszerűen, elképzelhetően írta le Máté a történetet. A három kedves tanítványt kiválasztja Jézus, és felmegy velük a hegyre. Ott azonban nem (csak) a napot találják. A jelenetet a többiek elől valami takarja. Talán éppen egy felhőcsík, de lehet, hogy egy erdőrészlet. A lényeg, hogy ez a jelenet Jézus feltámadásáig csak hármuk titka. Meglátják Jézus istenségének jelzését. Nem jelét, mert jele nincs, illetve felismerni ezer más dologból lehet. Itt azonban egy különös, fénylő Krisztust látnak, aki az Ószövetség alakjaival beszélget, és közben a keresztelési jelenethez hasonlóan megszólal az Atya.
Nem tudom, hogyan tudták, hogy Ő beszél. Talán Jézus később megmondta, de lehet, hogy a jelenet "adta magát". A beszélgetés tartalma sem marad titok: Jézus már mindent tud eljövendő haláláról, és erről beszélget Mózessel és Illéssel. Két volt emberrel, akik nyilván nem az alvilágban várták a megváltást, hanem, mint akik "beszélő viszonyban" voltak az Istennel már életükben, a történet időpontjában is ott voltak, részesültek gondolatából, a megtestesülés céljáról.
A rendszerváltozás után szervezett előadássorozatnak azt a címet választottuk akkor: "Aszkétika és misztika a szerzetesrendekben". A dolog azonban tulajdonképpen nem erről szólt, nem ez volt a végső, az elérendő cél, hanem az, hogy felismertessük másokkal: a két fogalom, magatartás és kegyelem, egyik sincs olyan távol az emberektől általában, ha úgy tetszik tőlünk, laikusoktól , mint ahogyan gondolnánk. Legyünk bátrak, ne higgyük, hogy a kötelesség és a kiváltság mindig csak másoké!
Ebben a gondolatban erősít meg ez a jelenet is, mely valamilyen formában minden hívő életében bekövetkezhet. A felhő után kisüt a nap, és valamilyen ragyogó formában, de ott érezzük Krisztust, a Második Isteni Személyt magunk mellett. Szinte lebegünk, olyan öröm áraszt el. Van, hogy többször is ingázunk a sötét szellemi völgyek és krisztusi fényt kínáló hegyormok között. A misztika nem egyes emberek sajátja, hanem Isten ajándéka, melyet szabadon, szuverén módon osztogat. A találkozások elsősorban azoknak szólnak akikkel megestek. Beszélni róluk nehéz, de mi tudjuk - nagyon fontos -, a végső, a személyes találkozásig tudjuk, hogy ott voltunk Vele a hegyen. Keressétek a hegyeket, hogy utána a völgyekben is élni tudjatok!

- DI -