|
Concerto |
|
Utak egy ój zeneértés felé
 A
VASÁRNAPI MUZSIKA hangversenysorozat ebben a félévben
HISTORIKUS KONCERTEK címmel régi zene ciklust indított.
Ebbôl az alkalomból közöljük a Régizene
mozgalom egyik elindítójának, Nicolaus Harnoncourtnak
a sorait. Meglepô gondolatait szívesen ajánljuk továbbgondolásra!
A legközelebbi Historikus koncert: 2002. március 24-én
17 óra, HARMONIA ANTIQUA együttes. Mûsoron barokk muzsika
korhû hangszereken. A koncert után beszélgetés
a régi zenérôl Vashegyi Györggyel.
Nikolaus Harnoncourt:
A zene szerepe életünkben
A zene a középkortól a francia forradalomig kultúránk
és életünk egyik alappillére volt, értése
az általános mûveltséghez tartozott. Ma csupán
díszítôelem, arra való, hogy üres estéinket
opera- vagy koncertlátogatással töltsük ki, hogy
nyilvános, ünnepélyes alkalmakat teremtsünk, vagy
a rádió segítségével elûzzük,
illetve benépesítsük az egyedüllét csöndjét.
Így az a paradox helyzet állt elô, hogy bár
ma sokkal több zenét hallunk, mint azelôtt valaha is
- szinte szünet nélkül ezt tesszük -, a mi életünkben
a zene már alig több, mint puszta díszítôelem.
Nekünk más dolgok tûnnek fontosnak, mint a régebbi
korok embereinek. Milyen sok energiát, szenvedést és
szeretetet pazaroltak régen templomok és székesegyházak
építésére, és milyen keveset az életet
kényelmessé tevô gépekre! A mai ember számára
egy autó vagy repülôgép fontosabb és értékesebb,
mint egy hegedû, és a számítógép
kapcsolási rajza fontosabb, mint egy szimfónia partitúrája.
Túl nagy árat fizetünk azért, amit kényelmesnek
és létszükségletnek tartunk; a csillogó
kényelemért meggondolatlanul elvetjük az élet
intenzitását - amit, ha egyszer valóban elveszítettünk,
soha nem fogjuk visszakapni.
A zene jelentésének teljes átalakulása
az utóbbi két évszázad során ment végbe,
egyre növekvô gyorsasággal. Mindez kéz a kézben
haladt a kortárs zene - illetve általában a kortárs
mûvészet ? iránti magatartás megváltozásával.
Amíg a zene az élet fontos alkotórésze volt,
addig csak a jelenbôl származhatott. A kimondhatatlan dolgok
élô nyelve volt, amit csak a kortársak érthettek
meg. Megváltoztatta az embereket - nem csak a hallgatókat,
hanem a zenészeket is. Mindig újonnan kellet megalkotni,
ugyanúgy, ahogy az embereknek mindig új házat kell
építeniük - az új életmódnak, az
új szellemiségnek megfelelôen. Így a régi
zenét, a megelôzô generációk zenéjét
nem érthették meg, és nem használhatták
többé, bár alkalmanként megcsodálták
a régiek mesterségbeli tudását.
Amióta a zene nem áll életünk középpontjában,
mindez teljesen megváltozott: a zenének mint díszítôelemnek
elsôsorban „szépnek” kell lennie. Semmi esetre sem szabad
zavarnia, vagy megrémítenie bennünket. A kortárs
zene nem tud megfelelni ennek a követelménynek, mert az - mint
minden mûvészet - saját korának, vagyis a jelenkornak
a szellemét tükrözi. A korunk szellemével való
ôszinte, kíméletlen konfrontáció azonban
nem lehet csupán szép; beleavatkozik az életünkbe,
vagyis zavar bennünket. Így alakult ki az a paradox helyzet,
hogy az emberek elfordultak a kortárs mûvészettôl,
mert az zavarta, talán kellett, hogy zavarja ôket. Az emberek
ugyanis nem akartak konfliktust, csak szépséget, felüdülést
a szürke hétköznapok közepette. Így a mûvészet,
és különösen a zene, puszta díszítôelemmé
vált, és az emberek a historikus mûvészet, a
régi zene felé fordultak: itt megtalálták azt
a szépséget és harmóniát, amit kerestek.
Véleményem szerint a régi zenéhez való
visszafordulás (régi zenén azt értem, amit
nem a ma élô generációk alkottak) csak egy sor
nyilvánvaló félreértés folytán
következhetett be. Mi már csak „szép” zenével
tudunk élni, amit a jelenkor nyilvánvalóan nem képes
megadni. Ilyenfajta, csak „szép” zene azonban régen sem létezett.
A „szépség” csak az egyik összetevôje mindenfajta
zenének, és csak akkor tehetjük meghatározó
kritériummá, ha az összes többi komponensrôl
nem veszünk tudomást. Csak amióta nem tudjuk, és
talán nem is akarjuk többé a zenét egységes
egészként megérteni, azóta vált lehetségessé,
hogy csak az esztétikumra redukáljuk, és egysíkúvá
tegyük.
Így tehát, ha még mindig hiszünk a zene embereket
megváltoztató erejében és hatalmában,
s látnunk kell, hogy az általános korszellem a zenét
központi pozíciójából a perifériára
szorította - megindítóból tetszetôssé
alakította át -, akkor szinte kiúttalan helyzetben
találjuk magunkat. Ebbe azonban nem törôdhetünk
bele. Ha azt kellene látnom, hogy ez mûvészetünk
visszavonhatatlan helyzete, akkor azonnal abbahagynám a zenélést.
Vagyis hiszek abban, egyre nagyobb reménnyel, hogy mindannyian
hamarosan be fogjuk látni, hogy nem mondhatunk le a zenérôl
(hiszen az a megértés hiányán alapuló
redukció, amirôl az imént beszéltem, a zenérôl
való lemondással egyenlô), s hogy bátran átadhatjuk
magunkat egy Monteverdi-, Bach-, vagy Mozart-mû kifejezôerejének.
Minél mélyebben és átfogóbban fáradozunk
ezeknek a zenéknek a megértésén, annál
inkább látni fogjuk, hogy a szépségen túl
mit rejtenek még magukban, s hogy nyelvük sokféleségével
mennyire nyugtalanná tesznek és felkavarnak bennünket.
S végül, egy Monteverdi, Bach vagy Mozart ily módon
megértett zenéjén keresztül vissza kell találnunk
korunk zenéjéhez, hiszen ez beszéli a mi nyelvünket,
ez a mi kultúránk és ez visz elôre. Vajon
mindabból, ami korunkat olyan diszharmonikussá és
szörnyûvé teszi, nem függ-e össze sok minden
azzal, hogy a mûvészet már nem avatkozik az életünkbe?
Nem redukáljuk-e nyelvünket szégyenletesen és
fantáziátlanul a „kimondható” dolgokra?
Mit gondolt volna Einstein, mit fedezett volna fel, ha nem játszott
volna hegedûn? Nem épp a merész, fantáziagazdag
hipotézisek-e azok a dolgok, melyekre csak a fantasztikus szellem
talál rá - s amelyeket aztán a logikus gondolkodó
igazolhat?
Nem véletlen, hogy a zenének a szépségre,
és ezzel a közérthetôségre való
redukálása a francia forradalom idején történt.
A történelemben mindig is voltak olyan periódusok, amikor
megkísérelték a zenét annyira leegyszerûsíteni
és az emocionális faktorra redukálni, hogy mindenki
által érthetôvé váljon. Minden ilyen
kísérlet megbukott, és újra csak sokféleséghez
és komplexitáshoz vezetett. A zene közérthetôségét
vagy úgy lehet megvalósítani, hogy a primitívségig
leegyszerûsítjük, vagy úgy, hogy nyelvezetét
mindenki megtanulja.
A zene közérthetôségig való leegyszerûsítésének
legnagyobb hatású kísérlete a francia forradalom
következményeként valósult meg. Akkoriban próbálkoztak
meg egy nagy állam keretein belül elôször azzal,
hogy a zenét az új politikai eszméknek rendeljék
alá: a Conservatoire kiagyalt pedagógiai programja az elsô
uniformizálás zenetörténetünkben. A muzsikusokat
még ma is világszerte eszerint a metódus szerint képezik
az európai zenére, a közönséget pedig -
ugyanezeket az alapelveket követve - arra nevelik, hogy a zene megértéséhez
nem szükséges zenét tanulni; tökéletesen
elegendô, ha csupán szépnek találjuk. Így
mindenki képesnek és illetékesnek érzi magát
arra, hogy a zene értéke és elôadása
fölött ítélkezzék - olyan magatartás
ez, amely lehet, hogy megfelelô a forradalom utáni korok zenéjénél,
de semmiképpen sem az a forradalom elôttieknél.
A lelkem mélyén meg vagyok gyôzôdve róla,
hogy az európai szellemiség fennmaradásában
meghatározó jelentôsége van annak, hogy együtt
éljünk a kultúránkkal. Ez a zenére vonatkoztatva
kétféle tevékenységet feltételez.
Elôször: zenészeket új módszerek szerint
kell képezni - vagy olyan módszerek szerint, amelyek a 200
évvel ezelôtti korhoz kapcsolódnak. A mai zeneiskolákban
nem a zenét, mint nyelvet, hanem csak a zenélés technikáját
tanítják; a technokrata, élettelen csontvázat,
élet nélkül.
Másodszor: újra át kellene gondolni az általános
zenei nevelést, és biztosítani számára
az ôt megilletô helyet. Így a múlt alkotásait
friss szemmel, a maguk felkavaró, változékony sokféleségében
szemléljük majd, és megint nyitottak leszünk az
újra is.
Valamennyiünknek szükségünk van a zenére,
hiszen zene nélkül nem élhetünk.
Megjelent: Nikolaus Harnoncourt: A beszédszerû zene (eredeti
c.: Musik als Klangrede), Utak egy új zeneértés felé.
Fordította: Péteri Judit, Editio Musica Budapest, 1989.
Közli: KÓCZÁN PÉTER
2002. február 23., szombat 17:01
|
|
|
