(Jaj! - minden muzsikus hasonlít Bodrogi bácsihoz!)

Ez alkalomból a Szent Mihály Ének és Zenekar a húsvéti ünnepi nagymisén Haydn műveket énekel: Missa Sancti Nicolai, valamint Tantum Ergo. (Természetesen húsvét ünnepe alkalmából Händel  Allelujája sem maradhat el!). Vezényel: Benyovszky Imre. Orgonán közreműködik: Szekendy Tamás. A szentmisét cerebrálja és szentbeszédet mond Dr. Rédly Elemér városplébános, pápai prelátus.
 
 

Március 17-én a Soproni Tavaszi Napok keretében a világszínvonalú  - és világhírű - Kodály Vonósnégyes koncertezik városunkban. Műsorukon természetesen Haydn quartett is szerepel,  az op. 77, Nr. 1 G-dúr vonósnégyes.
Ezen a hangversenyen egy Mozart vonósnégyes mellett Beethoven Razumovszkij quartettjei közül az op. 59, Nr. 2 e-moll vonósnégyes is elhangzik. A koncert 19 órakor kezdôdik a Pannonia Med Hotel Európa termében, belépôjegyek 800 Ft-ért válthatók a Pro Kultóra Kht Széchenyi téri jegyirodájában és a hangverseny elôtt a helyszínen. A Pannonia Zenebarátok Köre  tagjai 400 Ft-ért vásárolhatnak kedvezményes jegyeket.
Felhívjuk figyelmüket, hogy a koncert napján, 17-én a Pannonia Med Hotel Fehér termében Kóczán Péter tart elôadást Beethoven Razumovszkij-vonósnégyeseirôl.
 

És néhány személyes, irodalmi mondat a zeneszerzôrôl, akit kortársai Haydn Papa-ként emlegettek:

Csáth Géza: Haydn

 Haydn muzsikáját gyerekkoromban nem értettem és nem szerettem. Beethovenért, Chopinért, Griegért rajongani tudtam, de bosszankodtam Haydn egyszerűségén, igénytelenségén. Nem találtam meg benne azt a narkotikus hatást, amelyet akkor mindenütt kerestem és kívántam a zenében. Azt a szuggesztív erôt, amellyel például Beethoven el tudott ragadni a Sonata appassionatá-jában.
 Meglehetôsen soká tart, míg az ember eljut odáig, hogy a muzsikában az erôt nem a hang erejében, a fortékban, az apparátus nagyságában keresi, hanem valahol egész másutt.
 Apám nyilván jól tudta ezt, mert nem is igyekezett megmagyarázni nekem Haydnt, akinek szonátáit gyakorta játszotta. Ilyenkor - ha a fekete kötésű, aranynyomású Haydn-kötetet nyitotta föl - kisomfordáltam a szobából. Valósággal ellenszenveztem Haydnnal. Éppen így haragudtam Bodrogi bácsira, zongora-tanítómra, aki szemüveges, dülledt, rövidlátó szemeivel mint holmi imakönyveket nézegette a kottás polcunkról leszedett Haydn-köteteket.
 - Nagyképűség! - mondtam magamban.
 S ez így is volt rendjén. Egy kisfiúnak, aki a XIX. század utolsó évtizedeiben született, gyermekkorában semmi köze se lehet Haydnhoz, Mozarthoz, Bachhoz. Ellenben rajongtam a Lohengrin elôjátékért, a Chopin g-moll balladájáért, a Grieg Peer Gynt-suite-jéért. A diatónikus skála, amelybôl Haydnnak, Mozartnak melodikája táplálkozik, túlságosan iskolásnak, közönségesnek, zongoragyakor-latszerűnek tetszett. És azt gondoltam, hogy ezek a szonáták mind egyformák, nincs közöttük különbség.
 Már rég hosszú nadrágot hordtam, amikor kezembe került Tóth Béla anekdota-gyűjteménye; azok között néhány Haydn-anekdota. Ugyanekkor láttam elôször Haydnnek egy arcképét, amelyrôl nem valami közömbös, hideg, parókás német bácsi tekintett felém, (jaj! - minden muzsikus hasonlít Bodrogi bácsihoz!) hanem egy ember. Egy idegen világból való ember - hiszen száz évvel elôttem élt - de pompás és nagyszerű arc. Finom vékony orr, nagy, rajzos szemek, finoman ívelt szemöldök és kicsiny, nôies, affektáltan mosolygó száj - bársonyruha és csipkék. Most már érdekelt Haydn, az ember. És néhány nap múlva megértettem a művészetét is.
 A városban valami jótékony célú hangversenyt csináltak és erre az alkalomra hoztak valahonnan egy karmestert, aki rendbeszedte a kicsiny, szétzüllött templomi zenekart - csupa részeges, rongyos, öreg cseh - és betanította Haydn egyik szimfóniáját.
 A próbára elvitt az apám. A vén züllött trombitások csillogó szemekkel vártak a jelre, a hegedűsök buzgón gyantáztak, a nagybôgôs gôgösen hangolt - mintegy dicsekedve, hogy a nagybôgôt hangolni is lehet - az oboás buzgón, erôszakosan fújta az „á”-t, mintha azt mondta volna: no de most az egyszer megmutatjuk, mit tudunk.
 És amikor ez a harminc szegény, piszkos muzsikus rázendített az elsô akkordokra, megjelent számomra a templom kórusán Haydn, a művész. Megértettem, mit jelent ez a művészet ezeknek a szegény cseheknek és ugyanabban a pillanatban már nekem is azt jelentette. Nagyszerűnek és elragadónak találtam a melódiákat, mert rájöttem, hogy naivságuk és egyszerűségük egy elfinomult, a hangok világába végképp elmélyedt embernek csiszoló munkáját jelenti és az átmeneti skálaszerű dallamok egyhangú domináns és tonika harmóniái nem valami sablont jelentenek, hanem egy felsôbb megalkuvást az eszközökkel, a divattal, a hallgatósággal, a korral, a lehetôségekkel.
 Abban a korban voltam, amikor az ember kezdi a művészetet kevesebbre becsülni, mint ahogy eddig szent borzalommal bámulta és Haydnnal néhány nap alatt a legjobb barátok lettünk. Bámultam ôt és szerettem a melódiáit, épp úgy, mint az elôkelôségét, a szép arcát és a bársonyruháját.
 Nem tudom, hogy hol olvastam, hogy Haydn a muzsika Dickense. Ez a mondás pontosan rámutat Haydnra. De rámutat még egy körülményre. A humor nem gyereknek való csemege. Haydn muzsikájában egy régi korszak külsôségei és egy minden korra nézve azonos férfikedély szeretetreméltó tulajdonságai jelennek meg. Egy gyengéd, mély, fölényes kedély, ez a poézisének bázisa. Míg erre rá nem akadunk, addig a hangok nagyon is keveset jelentenek számunkra!
 Ezért sohase csodálkozom, ha valaki nem szereti a klasszikus zenét. Egy olyan kiváló férfiú személyes ismeretsége, mint például Haydné, nem adatik ingyen.

Megjelent: Csáth Géza: A muzsika mesekertje. Összegyűjtött írások a zenétôl. Szerk: Szajbély Mihály
Magvetô  Budapest, 2000. 31. old.
 Kóczán Krisztina