Országunknak megáldoztak - Hazaélmény a
magyar irodalomban
Országunknak megáldoztak - Hazaélmény a magyar irodalomban címmel Mackó
Mária és Szabó András tartott rendhagyó ének- és
irodalomórát a Szent Orsolya Római Katolikus Iskola és Gimnázium dísztermében.
Az előadást, amelynek soproni bemutatóját Böröcz Mária tanár
szervezte a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány, "Az
egyházi iskolákért szakalapítvány" támogatta.
A – hangkazettán is megjelent – zenéi-irodalmi
összeállítása régmúltból veszi eredetét, s jut el napjainkig, mintegy tudatosítva
annak az örökségnek a folyamatos jelenlétét, amely nagy költőink, íróink
nép- és történelem-szemléletét meghatározóan formálta. Ének és próza megbonthatatlan
egységben, egymást megerősítve, a hallgatóság lelkéhez szólva csendült
fel.
Mackó Mária előadásában Gregorán mise- és egyházi
dallamok, Mátyás király halálára írt emlékdal, Kájoni-énekek, kalotaszegi,
csíki, galgahévízi, lövétei népdalok kísérték a Szabó András – Balassi
Bálint, Rimay János, Zrínyi Miklós, Rákóczi Ferenc, Petőfi Sándor, Czuszor
Gergely, Illyés Gyula, Veres Péter, Farkas Árpád műveiből szerkesztett
– összeállítását.
Az előadást követően először Mackó Máriával a műsor dalairól, a népdalról
– miről másról ? – beszélgettem.
- A népdal önmagában költészet. Gyönyörű mondanivalója van a szövegnek,
a csodálatos dallamok külön adományok. Azt gondolom, hogy minden szép,
amire szeretettel nézünk, vagy amit szeretettel kutatgatunk. András összeállít-szerkeszt
egy gyönyörűséges műsort és szabad kezet ad nekem az énekek választásában.
Ezután következik a kutató-munka; találok egy szép dalt, de azt követően
mindig találok egy még szebbet és akkor minden borul. Azt gondolom, hogy
az a lélek, amellyel az ember ezeket az énekeket tolmácsolja, az mindenképpen
a hazát jelenti: a haza szeretete bennem és az énekeken keresztül árad.
- A videovilágban, van-e még létjogosultsága a csak az emberi
hangra épített előadásnak?
- Mindenképpen. A legkutyaütőbb gyermeket is egy műsoron keresztül meg
lehet fogni, azzal, ha az ember szeretettel fordul felé. Ezt a gyermek
megérzi. A gyerekek nagyon fogékony lelkek még hogyha egy egész napos tanítás
után vannak is, mint ahogyan most is itt voltak. Biztosan hazavisznek ebből
a műsorból annyit, amennyire most éppen szükségük van. Én hiszem azt, hogy
az a hang, amely nem túlharsogó, nem mindent túlkiabáló sokkal inkább megmarad
a szívben és a lélekben. Mert aki énekel, az nem magára gondol elsősorban:
azért énekel, mert az ének kitárulkozás, az ének vallomás, az ének vigasz;
egy eszköz, amellyel el lehet jutni a másik emberhez, egy nagyobb közösséghez.
A felnőttekről pedig ugyanezt gondolom. A kollegáim
sokszor kérdezik, hogy hogyan tudom megénekeltetni az embereket. Én nem
tudom elképzelni az ellenkezőjét: azt, hogy nem tudom megénekeltetni őket.
Ugyanaz érvényes a felnőttekre mint a gyermekekre. Ha szeretettel fordulok
egy felnőtthöz, ő megérzi azt, hogy valamit szeretnék neki mondani, szeretnék
elhinteni valamit ebből az általam átélt csodából, hiszen nem véletlenül
vállaltam ezt az utat. Nem véletlenül tolmácsolom ezeket az énekeket és
nem mást ezekben az időkben. Nem igaz, hogy az emberek nincsenek kiéhezve
a szépre. A video és számítógép elviszi őket más irányba, de azt az érzést
semmi sem tudja pótolni, amelyet akkor érez, ha meghall egy gyönyörűséges
dallamot, vagy megérinti egy szöveg. Van egy olyan, a Jóistentől kapott
képességem, hogy kontaktust tudok teremteni a közönséggel. Ezért szeretem,
ha közel ülnek a felnőttek, vagy gyerekek, mert akkor össze tud csillanni
a szemünk és akkor ő megérti azt, amiről énekelek.
- Egyenrangúnak tartja a kis termekben való fellépést a nagyszínpadival?
- Számomra ezek a kis termekben való fellépések sokkal fontosabbak a
nagyszínpadi fellépéseknél. Tulajdonképpen ez lenne igazán a dolgunk, hogy
"vissza tanítsuk" azt a sok szépséget, amelyeket a gyerekek már nem élhettek
olyan természetesen meg, mint ahogyan mi. Én ebbe a hagyományba születtem
bele és még éltek azokban az időben ezek az énekek, amelyek engem megérintettek.
Emlékszem a rorátékra, amikor nagyanyámmal jártam hajnalban a reggeli misékre.
Tényleg a lélekig nyújtózott az ének. Amikor nehéz az embernek, akkor olyan
jó belekapaszkodni egy-egy ilyen csodába. Én nagyon fontosnak tartom ezeket
a rendhagyó ének- és irodalom órákat, azért is, mert kevés ember olvassa
a régi magyar irodalmat, a még kevesebb ember mondja azt. Természetes az
énekek is és a versek is, olyanok, mint az étel. Ha valaki nem kóstolta
meg nem tudhatja annak az ízét, és többször kell kapnia belőle, hogy megszeresse.
Fontos, hogy a Magyar Rádióban minél több magyar népzene szóljon, hiszen
van egy anyanyelvünk, egy magyar mozgáskultúránk és egy magyar zenei anyanyelvünk
is. Majd ha a miénket elsajátítjuk a legmagasabb szinten, akkor kell a
gyerekeket más népek kultúráival, zenéivel megismertetnünk.
- Hazaélmény a magyar iridalomban. Szabó András előadóművész összeállításában
a magyar történelem elevenedett meg
- Én gondot fordítok arra, hogy elsősorban az előadásban a régi magyar
irodalomból hozzam a példákat. Ugyanis meggyőződésem, hogy a személyes
emberi létezés kérdései között – az embernek a hazáról való viszonyáról
– a régiek plasztikusabban, mélyebben, egyenesebben és megrendítőbben találták
meg a válaszokat, mint mi magunk most. Ha csak arra gondolok, hogy például
Zrínyi Miklósnál a személyes emberi lét súlya mennyire egyet jelentett
a haza mindenkori állapotának virágzásával, vagy múltával. Fogalmazása
szerint egészen más egy nemzet virágzásában születni, mint múltában; egy
olyan örökséget őrzött meg, hagyott ránk abból a világból, ami számomra
kiindulási pont és tartópillér. Ugyancsak ezt a gondolkodást veszi át Széchenyi
István, aki Zrínyi előbbi módon megfogalmazódott hazaszeretetének folytatója.
Nem hiába említi ez utóbbit annyiszor és annyi alkalommal a Hitel című
nagyon nagy művében.
- Erőt tudok meríteni a régi magyar irodalomból, erőt tudok meríteni
a népről, nemzetről szóló művekből, azoknak az íróknak az alkotásaira,
akik valóban mindig népben hazában gondolkodnak. Az haza-élmény, a határon
túli irodalom szülőföldélményében jelentkezik nagyon erősen, meghatározóan.
Egyáltalán a magyar sorskérdésekkel való azonosulás, a magyar sorskérdésekre
való ráhangolódás az érzésem szerint a két világháború közötti magyar irodalomban
kulminálódott. Meghatározó szerepe volt mindebben az un. transzilván irodalomnak,
tehát az erdélyiség a követőinek, akik azt vallották, hogy bár a határ
átlépett fölöttük, de maradt a szülőföld és ezen a szülőföldön kell a kényszerű
körülmények közötti életlehetőséget megtalálni, az ott élőkkel együtt.
- A közvetített gondolatokra, életérzésekre mennyire fogékony a hallgatóság?
- Engem az előadások kapcsán kudarcélmény nem ért még; igen szerencsés
ember vagyok. Le tudom dönteni olvasmányélményeim során azokat a falakat,
amelyek látszólag épülnek csak be közénk és a több évszázados irodalmi
emlékek közé, mert rájöttem arra, hogy ezzel az irodalommal lehet párbeszédet
folytatni: élő, eleven irodalom ez. Ha én ezt így fogom fel, így olvasom
és így szemléltetem, akkor érzésem szerint a közönség is egy idő után tudja
azt, hogy valóban egy eleven, ma élő irodalomnak a részese, annak ellenére,
hogy több évszázados irodalmi emlékekről van szó.
TÉ
