Jn 13.15 Húsvét ünnepe előtt történt: Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához, mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette az áruló Júdásnak, Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Mégis fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát. Amikor Simon Péterhez ért, az tiltakozott: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?!” Jézus így válaszolt: „Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted.” Péter tovább tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!” „Ha nem moslak meg - felelte Jézus -, nem lehetsz közösségben velem.” Akkor, Uram, ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” - mondta Simon Péter. De Jézus ezt felelte: „Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni, s akkor egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta, hogy ki árulja el, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Amikor megmosta lábukat, fölvette felsőruháját, újra asztalhoz ült és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.

Nagycsütörtök Jézus valóságos emberségének utolsó előtti napja, amikor szeretetét és annak példáit közvetlenül érthető módon talán a legkoncentráltabban zúdítja ránk.
Mindezek összefoglaló, emlékező szertartása a nagycsütörtöki liturgia. Meleg vidékeken és nagyobb, püspöki székhelyeken még ma is megtörténik a lábmosás szertartása. Különös módon a mester-tanítványi viszony jelenik meg a templom vezetője és az ott ülő, a hierarchiában alacsonyabb rangot betöltő személyek között, amikor az utóbbiak lábát megmossa az elöljáró. Ministráns koromból még mindig csontjaimban érzem a templom hidegét és a víz illatát, a térdelő idős, őszhajú kanonokot, aki káplánjai lábát mosta, majd szárította. A praktikusság emberi voltára is visszaemlékszem, és magamban elmosolyodom, amikor arra gondolok, hogy akkor milyen gondosan előmosott lábakat mosott a főpap, Jézus pedig tanítványainak az út porától valóban koszos lábait mosta szeretettel.
Az érzés ismétlődik, amikor a Római Kúria szertartását figyelem a TV-ben, és ugyanaz az érzés fog el a még fűtött szobában, mint anno ifjúkoromban.
A nap legfontosabb eseménye a szentmise, melyben emberi módon talán soha nem olyan közvetlen a kapcsolat a kovásztalan kenyér ünnepével, amikor is Jézus az oltáriszentséget alapította. A harangok "Rómába mennek", és megindultan hallgatom a kerepelők, fa-kopogtatók hangját az átváltoztatás szavai után. Ilyenkor érzem igazán minden emberi gyengeség ellenére a megszakíthatatlan folyamatosságot a Coenaculum és a jelen között. A hagyományozásban és a továbbadásban a hűséget, ugyanakkor a hagyományteremtő jelenlétét. Nem kell magyarázat, mert az eredetet hordozza magában a valós jelenlét, a megtagadhatatlan ajándék. Ott ülök a tanítványok, ha úgy tetszik a Mindenszentek között, akikkel immár egységben ünneplem az ajándékozó szeretetet Krisztusban.
Igyekszem magamban a képet tartósítani, hogy megfelelő tisztelettel felidézhető legyen minden szürkének mondott alkalommal az ünnep, mert másképp hogyan is merném osztani és venni az Úr testét.
Beszűkül a templom tere, az oltárnál Jézus áll, előtte asztal, és int.
- DI -