Választunk

    Nagy a nyüzsgés és hangzavar mindenfelé. Új, összefirkált és letépett plakátok úton-útfélen. Nincs ember az aszfalton, aki ne tudná: választani fogunk. És nincs politikus, aki ne magyarázná már hetek óta, hogy hová tegyük majd az ikszet. Van, aki-nek egyik fülén be, másikon ki. Van, akinek el sem jut a füléig, de az sem csukhatja be a szemét, ha megy az utcán.
    Különös lény vagyok, mert engem ebben a felkészülésben leginkább az érdekel, hogy mennyire fogok unatkozni a jeles napokon. Mielőtt bárki is életveszélyesen megfenyegetne ezért, bevallom, amióta szavazatszedő bizottságban szoktam tevékenykedni, mindig az unalomtól féltem a legjobban.
    Heidegger német filozófus tanulmányára szoktam hivatkozni, aki – igaz, hogy fogorvosi rendelőben – érzékelte, hogy igenis létezik a semmi. Megállapítása a bizottságban akkor vált számomra is nyilvánva-lóvá, amikor hosszú időn át senki sem nyitotta ránk az ajtót. Ilyenkor nekünk, hivatalosaknak a létezése erre az egy fogalomra zsugorodik: vagyunk. Bezzeg szagos mise végeztével, vagy a vasárnapi ebéd romjainak eltakarítása után egymás sarkát tapossák azok, akik a függöny mögé törekednek.
    Az invázió láttán úgy kezdünk mozogni, mint gyorsítottan pergetett filmkockákon. Elkérni, fellapozni, azonosítani, pecsételni, kézbe nyomni, van ott toll (szorongunk, hogy megvan-e még), nem, nem muszáj leragasztani. Nem tetszik tudni, hova kell tenni a keresztet? Sajnos, nem adhatunk tippeket. Végre megint unatkozhatunk. Egészen estig, amikor kezdődik az idővel való versenyfutás. Előbb beérni az urnákkal a központba nem csekély haszonnal jár.
    Ehhez elsősorban az kell, hogy a szavazatok megszámlálása minden komplikáció nélkül sikerüljön. Nem értek egyet azokkal a kishitűekkel, akik szerint egy szavazat nem számít. Dehogyisnem. Élő példa vagyok rá. Még az első szabad önkormányzati választáson történt. Előzőleg meg-hallgattam körzetünk két esélyes jelöltjének programbeszédét. Mindkettő jó ismerősöm volt. Mind a kettő amúgy értékes ember, tehát érdemes arra, hogy beválasszák a testületbe. Hanem egyikük azt találta mondani, hogy szerinte a várost elkerülő útnak a Károly-magaslat alatt alagutat kell építeni. No, mondom, ekkora képtelenségre én nem adom a voksomat. Nem is adtam. Mi lett az eredmény? Háromszori átszámolás után is a másik jelölt jött ki győztesen. Mégpedig 301: 300 arányban. Vagyis az én egyetlenegy szavazatom döntött.
    Javasolom tehát minden választó-polgárnak, hogy a fentieket mérlegelve menjen el körzetébe, s adja le szavazatát. Ha mégsem hiszi, hogy rajta is múlik a jövőnk, legalább azért nyisson ránk, hogy ne unatkozzunk a bizottságban.

Hárs József