Továbbképzés a maga minden mozgalmasságával, tömeggel, sorbanállással. Hatalmas előadók, lassan a fejlődés csaknem mai (mondjunk úgy legfeljebb 4-5 éves lemaradást) technikai szintjén levő előadói körülmények és tudomány minden mennyiségben.

Igen, számos novum hangzik el, s ha nem is kell jegyzetelni, de néha elgondolkodni a hallottakon igen. Mint "mezei" munkása a tudománynak, s egyben talán ember is, azon töröm a fejem, hogy vajon ez a sok újdonság hogyan fogja megváltoztatni a gondozottak, úgy általában az emberek életét?
Amennyire örömmel tölt el, hogy az ember génállományát lassan, de feltérképezik, s ma már a térképhelyek vizsgálatával méhen belül is meg lehet jósolni, annyira érdekel is egyben, hogy milyen lesz a következő generáció? Mert ezzel együtt a kezünkbe kerül egy olyan eszköz a szelekcióban, a kiválasztásban, mely meglehetősen kétélű, s a továbbiakban már az dönt az utód sorsában, hogy mi mit (kit) szeretnénk.

Igen, itt állnak meg a gondolataim, hiszen az első próbálkozások már megtörténtek, és már ma kontraszelektálhat a szülő, legálisan, illegálisan vagy csak kiskapukon keresztül, de kontraszelektálhatja utódait, kiszűrheti belőle a "selejtet", s addig próbálkozhat, amíg a "favorit" meg nem születik.
És itt a nagy kérdés, melyre már mindenkinek magának kell válaszolnia, s amire "állami", "jogi" válasz nem adható. Milyen is a favorit? Ma még ott tartunk, hogy ne legyen beteg, hiányozzanak belőle a kóros gének, de főleg: ne szenvedjen se a szülő, se a születendő, se ne fájjon a társadalomnak, ne vigye el a gyógyítás az adófizetők pénzét. De már ott is tartunk, hogy fiút vagy lányt parancsol? Mi (ki?) hiányzik a családból?
És még az elsőt megelőző kérdésre sem válaszoltunk: mi is az egészség?
A betegségek teljes hiánya? Vagy az az állapot, melyet a szűk környezet még el tud viselni? Mennyire lesz az fontos a "beleválasztáskor", hogy a szülő szeretne-e - mondjuk - nyugodt éjszakát, nem fulladó, nem görcsös, őt nem "maceráló" gyermeket. Mert ezt mind jól el lehet kerülni néhány vizsgálattal és egy jól megindokolt "döntéssel". Vagy örökli-e azt az idegrendszeri labilitást a gyermek a szüleitől (akiket szüleik és környezetük most még tolerált), de most már úgy fognak dönteni, hogy nem kell még néhány "hülye", és csírájában "elintézik" egy genetikai vizsgálat után a "dolgot". Vagy a szülő utálja a fogorvosi rendelőt, s bizony félő, hogy az utód bizony fogpaszta ide, fogorvos oda, már negyvenöt évesen protézisével csattog, amit soha ki nem állhatott az ez ügyben (is) döntő ős.
Ahhoz ugyanis, hogy valaki döntsön, valamiképpen egy "normát" kell elérni, meghatározni a "lyukat a szitán", hogy a "férgese" kiessen. A kérdésem pedig ez: fejlődik-e erkölcseiben olyan ütemben az ember, mint a géntérkép kirajzolásában a tudomány?
Lassan kirajzolódik bennem a szép új világ, melynek emberi feltételeit nem látom adottnak. Valamiféle kényszerképzet kerít hatalmába, és bizony arra gondolok, amikor sajgó vállal ébredek fel éjszaka, amikor néha nagyot nyögök egy esetleges "hexenschuss" miatt, hogy ha később szeretnék világra jönni, mindettől már "megkímélhetnének", akitől jogilag függök.
Mert hátha egyszer megjósolhatnák ezt is valakik! Hátha megírhatnák azt a József Attila-i aktát, de biztosan annak több oldalát is azok, akik génjeimet figyelik és kutatják! Hátha nem is kell hozzá falanszter, csak egy erkölcseiben nem fejlődő társadalom, hogy ne kelljen rögtönítélő bíróság, csak egy szülő vagy egy szülőpár, hogy "korlátlan lehetőségeik" birtokában mindent elintézzenek!
Igen, a tökéletességet így is meg lehet célozni. Csakhogy a tudomány és a szelekciós "divat" is továbbfejlődik, és kérdés, hogy lesz-e egyáltalán valaki, aki meg tud felelni a még tökéletlen ősök tökéletes elképzeléseinek?
- DI -