|
Don Quijote köztünk él
Lángolás és áhítat
Kedves Ivan! Szeretett Mindannyian!
Teljesen mindegy, melyik korosztályról is beszélünk - tinédzserekről, vagy már felnőtt-korba lépett férfiról, nőről -, a szerelmeknek két fajtája van: a hirtelen fellobbanó, akaratos lángolás és az alázatos áhítat... Mivel tavasszal sokkal gyakoribb mindkettő "jelentkezése", járjuk körül kicsit a témát.
Az áhítat. A táj szépülése, a húsvéti átélés, a hormonok pezsdülése, ki tudja, mi - képes "szentté", ideálissá, tökéletessé varázsolni egy kiválasztott, "megtalált" személyt, aki után lehet "epekedni", sóhajtozni, akiért lehet élni... és természetesen álmodozni a szerelem beteljesedéséről, beszélgetésekről, randevúkról. E típus a Don Quijote-jellem.
Figyeljék csak középiskolák környékét, de akár egyetemekét is, úgy fél kettő és fél négy között, körülbelül! Szégyenlős arcú, szerény viselkedésű áhítatos ifjak várakoznak félre nem érthető módon valakire épp abból az iskolából, és amikor az illető kijön... szinte ég az arcuk, minden végtagjuk mozgásba lendül, majd' kibújnak a bőrükből az örömtől. Igen, ezek a már "beteljesülőfélben" lévő szerelmek, amikor a partner már elfogadja a hódolatot, a rajongást. A lángolók rámenősek, harsányak - természetesen ők is ott várakoznak(!) - de ég és föld a két típus viselkedése. Azonnal elkülöníthetők.
Jó Don Quijoténak lenni? Attól függ. Ha az ilyen jellem nem talál magának imádható férfit avagy nőt (hiszen efféle "lovagok" férfiak és nők közt egyaránt akadnak), és a lelki szenvedéstől, a rajongható társ hiányától végül az öngyilkosságba menekül, vagy lelki szenvedései az évek múltával tényleges betegségekben öltenek testet (pszichoszomatikus esetek) - akkor nem jó.
Vagy ha talált ugyan férjet-feleséget, de az teljesen tönkreteszi, megalázza, kihasználja - mert észreveszi szolgálatkészségét, egyáltalán: szolgai lelkületét... Micsoda pokol neki az ilyen házasság!!!! Természetesen ez esetben sem jó Don Quijoténak lenni.
Mindenre gyógyír lehet az imádott társ, "szerelmes" (még ha mindvégig plátói marad is a kapcsolat), mindenre. Érte el lehet viselni munkatársak undokságát, főnök packázásait, náthát, lakásbeázást, mindent! És ott van mindig a remény: hátha egyszer a másik is megérzi, felismeri, mennyire nagy ajándék az élettől egy ilyen "kutya". (Csak egyetlen, valószínűleg mindenki által jól ismert konkrét "esetet" hadd említsek: Forest Gump.)
Akik nem ilyenek belülről - nem képesek átérezni a Don Quijote-jellem reakcióit, "lelki működését", s csakis nevetni tudnak egy ilyen lányon, fiún, nőn vagy férfin. Jó lenne, ha visszafognák kicsit magukat! Ha jó nekik a saját bőrükben, legalább ne "dorongolják le", ne "tapossák a talajba" a föld fölött öt centivel lépkedők ártalmatlan, szelíd-szolíd érzéseit, hiszen jót nem tesznek vele (a Don Quijote mindig lelki ember marad) - ártani viszont annál többet ártanak.
Különösen a "kiszemelt", felmagasztosított imádott - ha tudomást szerez az iránta megnyilvánuló érzelmekről - NE bántsa meg az ilyen rajongót! Ne sebezze a lelkét! Könyvelje el nyugodtan, hogy ő valakinek ideál, még ha ez számára teljesen érthetetlen is, és igyekezzen - ha nem tetszik az "imádó", és esze ágában sem lenne pont ilyennel kezdeni - akkor is fenntartani egy bizonyos korrekt, bár távolságtartó viszonyt az illetővel. Hiszen felelős érte! Bármennyire nem hiányzott is ez a nyakába szakadt felelősség!
Ilyenkor tavasszal mindig eszembe jut egy fiatal fiú, aki a közeli házak egyikében áprilisban akasztotta fel magát egy igen ledér - de általa az egekbe emelt, idealizált, "csodálatos"-nak látott leányzó miatt - 18 esztendősen. Most lenne 26 éves...
Teher Don Quijote-imádottnak lenni; de jó is kicsit, minden bizonnyal - legalább egy valakinek: TÖKÉLETESEK VAGYUNK!
- gyöngyös -
2002. április 04., csütörtök 18:07
|
