|
Úgy megmutatnám
Tiszteletem!
Kedves Ivan! Szeretett Mindannyian!
- Tiszteletem! - emeli kalapját a múlt, és beenged kapuján. Fogom a kezed, vezetlek.
Először is megnézzük a kutat, amibe úgy szerettem belenézni, de e pillanattól szüleim annyira féltettek, hogy folyton a nyomomban jártak, ha a kút körül totyogtam... Igen. Nagyon kicsike voltam még akkor. Apa megfogott, szinte már fájásig szorította a mellkasomat, hónaljamat, úgy tartott fölé a nagy mélységnek. Nagy mélység... Akkor annak éreztem. Nem tudom, ma vajon kicsit is félelmetes lenne-e lenézni a mélyben csillogó kör alakú víztükörre, ahonnan visszalóbálózott rám két csenevész kis szőke copfom.
A szőlőlugasról szakítanánk egy-két levelet, kitépnénk erezete közül a levéllemez-részeket, és egymás arcát cirógatnánk a hajlékony "levélcsontvázzal". Ha már legalább június lenne... De most még április eleje van. Szedhetünk ibolyát! Vagy: nem tépjük le a formabontó virágocskákat, hanem lehasalunk az ibolyaágyáshoz, úgy szagoljuk a kis lilákat. A ház mögött a tömött virággal nyíló fajtájú nárciszok rég ritkított, ezért jó terjedelmes "bokrokká" fejlődött töveihez guggolunk, ott szagoljuk a szépen kitárulkozott sárga kis "fészkeket". Sok fekete bogárka közlekedik odavissza, ki-be a sziromlevelek közt. Kész labirintus lehet nekik!!
A ház előtt, kint a piactéren áll egy hatalmas juharfa. Töve körül sok fiatal ág sarjad. Ezekből magunkhoz húzunk egyet-egyet, és körmünkkel tologatva a nedvdús zöldes-sárgás-barnás finom kérget, "megkopasztjuk" a hajlékony pálcát, vagy csak egy darabon tesszük ezt a vékony ággal, s ahol előkerült a vajfehér fás rész - szívjuk, szívjuk be a csodálatos nyers élet-szagot!!
A házba visszatérve a mosdónál föléhajolunk a szélén száradni hagyott borotválkozó pamacsnak... Érezzük az illatát. Nagyapám régesrég nem-valós illatát. Akkor esetleg én sírni is fogok. Ezt tudd előre. Készülj szelíden vigasztaló öleléssel!
A kerítés tövénél hullámzik - ha ismét előbbre ugrunk egy kicsit a hetekkel, úgy május közepére - a sűrű rozstábla! Hosszú szálai hajladoznak. Ha közémegyünk és leguggolunk - "eltűnünk". Kiabálni fognak utánunk, nevünket és hahót mondogatva... Mi pedig csak egymásra nevetünk cinkosan. Esetleg nekiállunk "selyemhomokot csinálni". Tudod, hogy kell? Először is: ezt csakis futóhomokos vidéken lehet "játszani". A száraz, felszíni homokot elsöpröd, alóla előkerül a nedvesebb, abból kotorsz bottal vagy az ujjaddal valamennyit, emelsz belőle a markodba, veszel hozzá szárazat is, majd két tenyered közt sodorgatva simogatod, simogatod, és az érzés valami valószínűtlen, valami idegborzolóan szépséges a tenyerednek, ujjaidnak!!
Legelőször ezeket szeretném megmutatni.
- gyöngyös -
2002. április 10., szerda 18:41
|
