Lk 24.13-33 Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” „Micsoda?” - kérdezte. „A názáreti Jézus esete - felelték -, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Betért hát, és velük maradt. Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől. „Hát nem lángolt a szívünk - mondták -, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet s társaikat.

Gyönyörű a történet, és kiválóan alkalmas arra, hogy pl. egy lelkigyakorlat napjai során be lehessen mutatni a két tanítvány példáján, hogyan lehet eljutni az Úrhoz.
Miért? Mi még sohasem voltunk Emmauszban? Sokan még a létét is tagadták a település meglétének: mintha nem fordulhatott volna elő bárhol máshol, ahol szétszéledtek a tanítványok. Úgy emlékszem, Ratzinger bíboros mondta egyszer, hogy ma a hívő a hitetlenség, a hitetlen a hit kísértésében él.
A lelkükben, bensőjükben megzavart tanítványok tanakodnak. Felidézik mindazt, aminek részesei voltak, és felidézik a bizonytalansággal együtt a véget, mely minden volt, csak nem dicsőséges. Ez késztette őket arra, hogy búcsút vegyenek Jeruzsálemtől, hogy útnak induljanak.
Magányos vándorral találkoznak az úton. Hol máshol, hiszen Jézus mindig úton van, mindig találkozik valakivel.
Csak azért merem leírni, hogy mindnyájan voltunk már Emmauszban, mert kivel nem fordult még elő, hogy a vándorban nem ismerte fel Krisztust? Az úton levő, a vándorló nép egyházképe, mely a II. Vatikáni Zsinat fogalomalkotása, jól kifejezi a magunk elé képzelhető helyzetet: vándorok találkoznak.
A tanítványok elmondják, ami foglalkoztatja őket. Mondhatnának alapvető, az élet lényegét tudakoló kérdéseket, de nem olyan "műveltek", nem olyan "felvilágosultak", mint mi manapság. Így hát elmesélik a Názáreti Jézus történetét, az egyenes, könnyen felfogható kezdettől a bizonytalanságokat maga után hagyó végig. A "megrémít", máshol a "megzavart" igével fordítják a helyzetet, amibe kerültek, s most a megoldást az eltávolodásban látják.
Következnek az igemagyarázatok. Tagadhatatlan az exegézis hatása, hiszen magukkal hívják a biztonságos pihenőhelyre a vándort. Meghallgatják, talán kicsit megbirizgálja a szívüket, de nem ér igazán célba. Messziről jött ember azt mond, amit akar. A mára "fordítva" a történetet: sok és sokféle igehely-magyarázattal találkozhat - hála Istennek - az érdeklődő. Mindig akad egy-egy, mely kiválóan sikerül, esetleg még a templomba is betér az olvasójuk és szentbeszédet hallgat. Megfogja, és a hívás viszahozza a templomba. Életében azonban nem történik alapvető változás.
Ekkor kerül sorra a kenyértörés, melyben a Rá ismernek, ő azonban eltűnik fizikai láthatóságában, s marad a kenyér. Íme a kenyértörők felelőssége: ha már semmi nem elég a benső megmozgatásához, akkor szükséges, hogy a kenyértörőben fel lehessen ismerni Jézust!
Jönnek is hatására a vallomások, a lángoló szívek, de mindez csak retrospektíve, utólag. És ha nincs a kenyértörés?
Nekünk adatott-e más, mint a kenyértörés, melyben felismerhetjük Emmauszban Jézust? Ahol kenyeret törnek és felénk nyújtják, ott letagadhatatlan, ott a legteljesebb a jelenlét.
Jártál-e már Emmauszban? Felismerted-e Őt, ha másban nem, hát a kenyértörésben? Nincs messze tőled, csak néhány stadiumnyira. Érdemes elindulni, érdemes körbenézni, mert csatlakozik hozzád, magyarázza az írásokat, majd megtöri a kenyeret. Átfogja a világot, hogy megtaláld benne Őt, hogy megtaláld a helyedet!
- DI -