Emelkedett Lélekkel, apostoli elhivatottsággal 1.

    A Sopron Szálló konferenciatermében április 3-án megtartott Szokolay estet bátran nevezhetjük számadásnak, zenei részletekkel megerősített meditációnak, a zene és az irodalom bűvöletétől átitatott újhumanista vallomástételnek, vagy a múltból a jövőbe hídszerűen ívelő termékeny alkotóélet nagyvonalú összegezésének - írja Nagy Alpár a Szokolay-meditációról a Soproni Napló hetilapban megjelent méltató írásában. A kortárs zenetudós Magamat sohasem méricskéltem című írásának eredeti változatát, ezúttal a cyberpress olvasói azt teljes terjedelmében, egymást követő 3 részben olvashatják.

Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző és Nagy Alpár, a cikk szerzője

    Már nyolc éve közöttünk él, betegségekkel dacolva fáradhatatlanul dolgozik, alkot, s termékeny itteni periódusát “a Teremtő Isten becses ajándékának” tartja, s neki naponta hálát ad ezért. Lényéből sugárzik az élet igenlése, a kételymentesség, az örökkévalóság hitből csörgedező bizonyossága. Művészi zárszámadásának lényegét vallomásszerűen saját maga megfogalmazza: “Magamat sohasem méricskéltem, ha befejezetté és múlttá válik életem: megméri majd az idő. Azzal sem foglalkozom, hogy kik mögött vagy kik előtt járok. Az izgat, hogy mindig a saját utamat járjam!”

    Együtt gondolkodik Illyés Gyulával (Számadó): “Őszül hajam, mélyülnek a redők, több egyre körülöttem a fiatal, vakoskodván érzek szomjú erőt, legyek a legmesszebb látó magyar!”

    Ifjúi tűz, férfiúi hit járja keresztül-kasul az idei tavasz utáni felfokozott vágyakozását? érzi a jelen fontosságát, és azt, hogy a jövőért tenni kell, a jövőnek elibe kell menni. Szeretné virágzónak, teljesebbnek látni a nemzetközösség életét. Hite szerint tehetségünket kölcsön kapjuk: életünk végéig a miénk, kötelességünk véle jól sáfárkodni. Az ő világában minden dolgok értelme a szeretet, mert az “visszavezet a közös forráshoz: a szülőkhöz-szülőföldhöz, családhoz-nemzethez, az emberek szeretetéhez, ami együtt a haza szeretete!” “Szeretem, hogy magyarnak születtem, s ezt minden tevékenységemmel szeretném kifejezni! Mindennap újra kezdem... mert nincs jobb megoldás! Tehetséggel, tudással élni, ha nehezebb is: érdemes...”-írta.

    A békési szülőföld szépsége, lakóinak szívóssága beépült génjeibe. Akarata, tehetsége, tudása a kunágotai kisiskolától – Orosházán, Békéstarhoson át- a budapesti Zeneakadémiára, Farkas Ferenc mesteriskolájába vezette. (“Az élet élménye csőstől rámszakadt...”) A zeneszerzői diploma megszerzése után, 1958/59-ben, nagy feltűnést keltett A Tűz márciusa című, Ady-versekre szerzett oratóriumával. A fiatal Szokolaynak már akkor életre szólóan fontos volt ez az eszmei-szellemi találkozás, s ebből legjobb műveinek egyike született meg. A lázadó Ady-versek fölkavarták. Sikeres-merész vállalkozása példa nélküli volt a magyar zeneművészetben. (Zenehallgatás: az op.18-as számú oratórium IV. tétele, Csata-kép) Ady Endre után a versíró (!) Bartókhoz fordult: 19. opuszában kantátát komponált “Világok vetélkedése” címmel. (Bartók a Világok vetélkedése c. népballada nyomán írta a változatot). Napkelet, napnyugat, fényes dél országainak hiú vetélkedése “semmire se való”, csakis az ember teremtő képzelete, alkotni tudása lehet minden világ, minden ország előbbre jutásának feltétele. “Ki szebbet teremt, elsőség is azé” – hangzik az isteni bölcsesség. Mű-vészi alapállás, politikai hitvallás ennek a műnek a megírása Szokolay Sándor részéről az ötvenes évek második felében, a hatvanas évek fordulóján, nyílt sisakkal vállalván a bírálatot, a megmérettetést.

    Életének, művészetének második csúcspontját, az óriási hazai és világ-sikert hozó Vérnászt (op.26) logikusan és szükségszerűen a táncjátékok és az oratorikus művek oldaláról érte el 1964 októberében. (Zh.II. felvonás záróképe: teremtési jelenet, részlet)

A Hamlet (op.31,ben.1968) tizen-kétfokú technikával megírt filozófiai dráma, mely a kibogozó, meggyőződő, leleplező dán királyfit állítja központba. (Zh.I.felvonás: tróntermi jelenet, Hamlet és Gertrud dialógusa)

Nagy Alpár