|
Úgy megmutatnám 5.
Hangok a sötétben
Kedves Ivan! Szeretett Mindannyian!
Az őzsutának már csak körvonalait észleltük, amikor elhagyta az ivóhelyet, annyira besötétedett...
Nem idevalósi ember, de esetleg falubéli is, aki az erdőt egyáltalán nem járja, nem ismeri - most lassan érezné magába osonni a tárgyatlan félelmet... Sötét van, és mindenhonnan váratlan hangok keletkeznek, halnak el... A "rejtelmes", a "sejtelmes", a "titokzatos" fogalmak öltenek testet ebben a megtelő sötétségben.
Kezemet keresed, védelmezőn - pedig éppen én érzem úgy: nyugtatnálak. Én biztosan tudom a hangokat, a helyet ismerem... buckát, utunkon cipőnk elé emelkedő gyökérhantot, szúrós bokrot, de utacskát is, őzcsapát, melyet jó elkerülni - miért zavarjuk őket jelenlétünkkel, itthagyott, rossz-ómen szagunkkal.
Hirtelen egészen közelről - lehet vagy három méter, talán annyi sem - erős, nem hosszan szóló, "borzalmas üvöltés" hasít fülünkbe. Összerezzenünk. Szorítod ujjaim. Nem lehet nem-így reagálni erre a hangra - de én már "megfejtettem" forrását; csitítón simítom kézfejed. Őzbak volt az! Őzbak! Egészséges, erőtől duzzadó, terület-úr hím hangja, förmedvén felénk: KI MER ZAVARNI HÍVATLANUL?!!
Szívünk verése lassan nyugszik. Megyünk tovább, remélve: hangtalanul. Persze, itt "mindenki" - erdő "polgára", lakója, része - HALL minket, legapróbb lélegzetvételünket is; minket, tökéletlen, kopaszbőrű, kiszámítható, nyitott könyv "fogyatékosokat"... Nem foglalkoznak velünk, legyintenek ránk: "korcsok" - gondolják, s mennek tovább, dolguk után.
Zörejt hallok, finom szöszözést; lehet, Te fel sem fogtad: hallod - nekem örömes ismerős ez a kicsinyke motozás; hát persze, hiszen annyira kedves! Olyan jó várni gazdája jöttét! Közepes méretű, talán fiatal, tavalyi világrajöttű sün pergeti át kis lábait közvetlenül lábunk előtt, keresztül az úton. Hátára pár hosszú, elszáradt fenyőtű akadva."Tehát a feketefenyvesben van a kuckód!" - gondolom utána, és mosolygok, bele a mélysötétbe, aztán Rád nézve, Feléd fordulva, és Te látod lelkem mosolyát.
Új hangon "áll meg" szívverésünk. Éles, magas, elcsuklott vijjogás, kétszer is! Hhhh... Leállunk - megnyugodni. Kuvik volt. Nem-nagy bagolyka. Már reszketünk. Leszállt a harmat, hideg van. Siessünk!
- gyöngyös -
2002. április 16., kedd 18:05
|
