|
Kérdések Rólatok 7.
A szülész-nőgyógyász
Kedves Ivan! Szeretett Mindannyian!
A rendelőbe jövet a patak feletti hídon átgurulva kocsijával épp piroshoz sorakozott fel, sokadiknak. Szórakozottan nézett le a vízre. Szíve megdobbant. A lanyhasodrású hullámokon gyümölcsfa-virágszirmok lebegtek le lassan - tehetetlenül heverve a gravitációtól mozgatott, két országon átfolyó vízszalag hátán. "Halott kis lelkecskék" - hallotta vissza néhai menyasszonya-felesége hangját... A piros már zöldre váltott - rádudáltak. Feleszmélt. Indult.
Ma is meg fogja kérdezni, lehet, nem egytől: "Megtartja?"
Ahogy idősödik, lesz egyre szentimentálisabbá - állapítja meg mostanában többször magáról... Ha akkor, legelőször ezt a kérdést nem tette volna fel... Ha soha nem tette volna fel... Akkor mi lenne?!! - förmed magára mindig... de már egyre gyengébb hévvel, elhaló ellenállással, s mindinkább érzi úgy: az igazság tényleg valahol itt rejtőzik.
Amikor azon a bizonyos délelőttön fiatalemberként, ifjú orvosként felnyúlt és megvizsgálta menyasszonyát, akkorát dobbant a szíve örömében!!! Gyermekét érezte ujjával!! Először mindenki közt! Először ő érinthette! Még Mária sem "érezte", csak közvetett jelekből következtette ki!, hogy babát vár... Ő pedig már érinthette is!!
Úszott a boldogságban. Két hónapja volt az esküvő. És nemsokára: a kicsi... Az első! Már korán eldöntötték: mindet vállalják, de azért... ha lehet, legalább a naptár-módszert alkalmazni fogják. A fiatal nőgyógyász tökéletesen tisztában volt azzal, milyen "megpróbáltatás", megterhelés egy nőnek a gyermek kihordása, világra adása, és mennyi kockázat, mennyi veszély leselkedik minden várandós mamára... S azzal is tisztában voltak, mindketten: életet adni teremtés. Isten-művelet. Mária! Ó, annyira szerette! Ahogyan a fasor alatt leparkol... újra érzi a feltoluló hatalmas szerelmet! Ugyanazt, mint akkor, ugyanúgy... A virágszirmok...
Mária igen korán elvetélt. A beavatkozás után pedig: soha nem lett gyerekük...
Asszonya azután betegessé vált - talán a lelki gyötrődés miatt, annyira akartak mindketten gyermeket... talán egyébként is így alakult volna sorsa... Negyvenegy évet élt.
Az orvos most hetven felé jár. Még praktizál... még bírja. Tüdeje nikotin-bázis, keze kissé remeg már... A művi vetélést már nem hajtja végre... Ha azt az első páciens-lányt meg nem kérdezi: megtartja? - s azután el nem végzi azt az első küretet... talán minden másképp lett volna. S talán nem. A teher lelkén örök. A bűnhődés kínja prométheuszi.
- Halott kis lelkecskék - mondta Mária azokra a virágszirmokra, utolsó napjaiban, elemésztve a ráktól, az erkélyről a patakra lenézve, így délelőtt, az utolsó áprilisban.
- gyöngyös -
2002. április 18., csütörtök 18:19
|
