|
Úgy megmutatnám 9.
Napszámosok
Kedves Ivan! Szeretett Mindannyian!
Gondolkodom rajta, hogy a szűkös időbe mi férne még bele... Az iskola mellett döntök. Van egy "erdei" és egy "öreg" iskola. Az erdei a közelebbi - holnap majd arra sétálunk.
Reggel az égbolt és a madarak szereztek nekünk utánozhatatlan audio-vizuális élményt! Még szerencse, hogy olyan korán keltünk. Hallhattuk, láthattuk a tavasz páratlan hajnal-csodáját.
Aztán tempósan, vagy inkább vontatottan... elindult a nap. A traktorok pöfögését már kezdted Te is megszokni, de most valami más vegyül az utcáról beszűrődő zajokba. Valami ismeretlen, kellemetlennek mondható, idegesítő, monoton ritmus... ami, persze, leginkább csupán azzal kelt feszültséget bennünk, hogy nem tudjuk eredetét.
Az ablakhoz nyomulunk, nyújtogatjuk a nyakunkat, nem látunk semmit. Muszáj kimenni. Úgy is lesz: kiállunk a ház elé, akár a kíváncsi öregek. Idős embernek, gyereknek sokkal többet elnéznek - bámulunk hát erősen. Van is min csodálkozni.
Kezdetleges kordé fémlemezzel bevont fakerekei csikorognak a keskeny, eléggé ócska aszfaltúton. Gebe a vontatója. Fehéresszürke, sovány, szerencsétlen állat. Valószínűleg a korban is alaposan benne...
Elaraszol előttünk, vontatva izzasztó terhét: gyerekek és asszonyok, motyó, dobozok hátul... A csikorgás-zuborgás kezd halkulni... de klipi-klapi megint közelít. A következő lovaskocsi halványbarna húzójának patahangjai. A járgánynak már gumi a kereke, de nincs neki belőle négy, csak kettő... Kicsi, toldott-foldott rakodóterén még több gyerek összezsúfolva, mint az előzőn... Lesz még? Igen. Egy harmadik, és több nem. Ez utolsó megint csikorgós, fakerekű. Cigánykaraván vonult át a falun.
Bámulunk utánuk, figyeljük, az Y alakú útelágazásnál merrefelé veszik az irányt, majd, ahogyan már elterveztem, indulunk mi is - irány: az iskola. Mehetnénk "toronyiránt", az eperfaligeten keresztül, de minek tapossuk a hideg harmatot? Ilyenkor, tíz előtt még minden nedves így áprilisban. Haladunk inkább egy kis kerülővel, de járdán. "Fenyő" eszpresszó - hirdeti a felirat az ajtó felett. "Iparcikk". "Élelmiszer". Közlik a következő helyiségek feliratai. Egy nagy, L alakú házban kapott helyet mindhárom intézmény a falu közepén. Jobbról az állomást hagyjuk el. Mellette a gabonafelvásárló hombár épülete.
Szódás, temetkezés... aztán nincsenek táblák, csak házak... és a kanyar után: az erdei iskola. Nevét onnan kapta, hogy az utcában ez az utolsó épület, utána már az erdő következik, úgy nyolcvan méternyire pedig a falu belterületének határa.
Az egyik ablak kicsit nyitva van. Éles, magasnak mondható, igen nagy hangerővel szóló férfibeszéd tódul ki a résen. Ő a biológia-kémia tanár. Az udvaron hátrébb áll egy szolgálati épület, ott él feleségével, a magyartanárnővel és gyermekükkel, egy lánnyal, aki úgy három-négy évvel lehet idősebb nálam.
A másik teremből (merthogy mindössze két tantermes ez az iskola - s ugyanennyi van az "öreg"-nek is, jó másfél kilométernyire innen) harmonikaszó hallatszik ki, és énekelnek is. Énekórát tart a rajz-ének szakos tanár, aki tanítói minőségében is dolgozik. Felesége a falu szép óvónője. Gyermekük nincsen.
Kicsengetés. Kitódul a gyereksereg. Visszafordulunk... és csak úgy csellengünk... nézelődünk... Lovaskocsik, traktorok az úton, kerékpárosok. Valahogy búcsú-hangulat uralkodik rajtunk, s nem is nagyon merülünk el a látványban. Lehajtott fejjel ballagunk a rosszacska járdán, hol egyikünk botlik meg, hol másikunk - még szerencse, hogy van kinek a kezét ilyenkor megszorítani... Egy hirtelen ötlettől vezérelve mégiscsak elkezdelek húzni: az öregiskola felé. Itt így mondják, egybe: öregiskola. Azt is látnod kellene még, mielőtt elmegyünk, vissza! A harmincas években készült. Tényleg idős, s emellett eléggé mutatós épület - a szegényecske falusi házakhoz viszonyítva.
A sportpályát elhagyván már egy-kettőre ott vagyunk. Nagy udvar, almafákkal körbeültetve, beljebb a kakaóbarnás-szürkés, magas ablakú, hosszan a telekre benyúló ház. AZ iskola. Mert régen csak ez az egy volt. Imaháznak is hívják. Itt is tart ugyanis szentmisét a plébános úr vasárnaponként, hogy a tanyákon élőknek ne kelljen már még "feljebb" menniük, a faluba, hanem legyen elég ide összegyűlni. Az egyik teremben a lábon álló nagy, fekete tábla mögött áll a fehérre festett, szekrényszerűen teljesen lezárható oltár.
Hajópadlós épület. Itt székel az igazgatóság is. Az igazgató alacsony, kreolbőrű ember, felesége gyorsbeszédű, de nem hadaró, erős hangú asszony. Két fiút nevelnek. A helyettes személye változó. Most éppen egy fiatalember az. Felesége nemrégen szülte meg kislányukat. A közeli sportpálya melletti nagyon pici kis szolgálati lakásban húzták meg magukat. Nem is sejtették, hány év ittlét vár még rájuk, mire teljesül végre az álmuk: állás és lakás A városban.
Több pedagógus is van, természetesen, de olyan gyakran változik személyük, hogy ha összeszámolnánk minden tanárt, tanítót, aki itt megfordult-megfordul az évek során: kitenné egy nagyvárosi iskola átlagos tanerő-létszámát. Kevesen vállalják, hogy a várostól ennyire messze (negyven kilométernyire) lévő településre költözzenek. Inkább kijárnak, nap mint nap... de hamarosan meg is elégelik - és: jöhet a következő. Hát... így nézett ki itt a "gárda", a nemzet napszámosainak hada - a hatvanas-hetvenes években.
- gyöngyös -
2002. április 26., péntek 18:15
|
