Nálunk a nőnap soha nem volt "nagy szám", otthon mindig május első vasárnapjára "spóroltunk", hogy a szülőt és nagyszülőt szűk családi körben felköszöntsük.
Ahogyan visszaemlékszem, az iskola velünk szemben pedig éppen nem az anyák napját ünnepelte. Akkor anyának lenni kötelesség volt. Aztán úgy is gondolták, női mivoltjáról pedig, ugye, senki "nem tehet", ünnepeltük tehát akkor a véletlent. Talán ebből maradt vissza - a kötelező nőtisztelettől természetesen függetlenül - a házi szokás.
Mondanom sem kell, hogy most az iskolák és gyermekközösségek jó része már tart anyák napi ünnepséget, s ez szép dolog, még ha fogyatkozó népünk darázsderekú életfája figyelmeztet arra a szomorú tényre, hogy minden "fa" fele most is "nőnemű", fele hím, míg a karcsú derék itt nem túl előnyös, mert beteg népet takar...

Lányunokám már több hete "sinfölte" a nagymamákat, hogy ki ne hagyják az anyák napja utáni hétfőt, mert akkor bizony ünnepség lesz az osztályban, ahol is ők szerepelnek. S oda "kötelező" eljönni!
Tegnap megvolt az ünnepség: fele magyar, fele német nyelven, ahogy egy tagozatos első általános iskolai osztálytól megkövetelhető. A rövid órácskában szerepjátékok, aranyos énekek és mondókák, nagymamák és anyukák ajándékozása "volt terítéken". Magam - egyedüli nagypapaként -, gondolom az egy szem jelenlevő apukával együtt, inkább a gyermekszemek csillogásában gyönyörködtem. Egyszerűen örültem annak, hogy ez van, hogy ez lehet, s ha a gyerekek még talán nem egészen úgy gondolják is, mint majd felnőttként teszik (most jót mondtam, vagy rosszat?!), mégis szép, ami a kis szájakból, a nagy ruharelikviák alól kicsit hadarva, kicsit érthetetlenül, elhangzik.
Mondom, ketten voltunk férfiak, s arra gondoltam, hogy mennyire utáltam az iskolát szülőként, s ennek megfelelően bizony nem jártam értekezletekre sem. Nem találtam értelmét. Most pedig itt ez az alkalom, s most sem vagyunk, csak ketten. Nem, ez a kor nem kedvez az egységes családnak, külön vannak apák és anyák, nagyapák és nagyanyák.
Lehet, hogy rosszul tettem, hogy szocialistára alakítandó macsóként viszolyogtam mindentől, pedig a gyerekszemek akkor is csillogtak. Talán ezért az írás, hogy másként legyen, ezért a cím, az idézet, amit magamban mondtam, természetesen, büszke férfiként, teljes egészében, valahogyan így: "Ne idézd fel többé ifjúságom bűneit és tévedéseit, jóságodban, Uram, gondolj rám irgalommal!"
- DI -