Bölcső és koporsó

Mindig könnyen indult el hazulról: ha hívták, ment; ha vágya támadt fordulni egyet a nagyvilágban, felkerekedett, mint a szél, gyorsan és a semmiből előtörve. Vágtatott előre, kíváncsian, fűtötte a tudásszomj, a megismerés vágya, a kutatás szenvedélye. Hol csak a tengerpartig loholt, mert fülében örökké hallani vélte a ciprusokban megbújó prücskök különösen izgató szeretkezési dalát; hol azon is túl, mert az idegen tájak nagyon vonzották... Hol meg csak... Mindegy. Szindbád rokonaként, a végtelen térben és időben hajózott felhőtlen boldogan. És mondom, nem tarthatta őt viszsza senki: se otthon, se család; se kereszt, se templomtorony... Talán azért, mert mindig azzal a biztos tudattal távozott, hogy úgyis visszajön. Hogy senkit nem hagyott el, hogy semmit nem veszített el... Minden várja őt vissza. S ő hazajön.

Aztán egyszer furcsa dolog történt. Épp hat hete kóborgott a nagyvilágban, elérhetetlen messzeségben szeretteitől, amikor orvul rátört a honvágy. Ez az eladdig ismeretlen, megnevezhetetlen és megfoghatatlan rém. Az augusztusi kánikulában dinnyére áhítozott, s a legközelebbi piacon, a legközelebbi árusnál megállt, hogy vásároljon. A haragoszöld dinnyehalmok előtt ismerős illat csapta meg az orrát, s azon kapta magát, mosolyog, mert eszébe jutott, apja annak idején egy egész szekérderékkal lepte meg őket, nem kellett osztozkodni, ehettek, amennyi csak beléjük fért... S hallotta anyja intő szavát is, vigyázzon, a mohóságért még megfizet... Istenem, úgy hasított bele a szülőföld, az otthon utáni vágy, mint lábikrába a köszvényes fájdalom. Fogva tartotta, markolta, görcsbe rántotta minden sejtjét. S a legszörnyűbb az volt, hogy ha valaki megkérdezte volna, mi hiányzik, mi fáj, még csak válaszolni sem tudott volna. Minden: a rég nem működő kerekes kút, a szipákoló, füstös örökégő kályha, a macska miákolása, az útszéli pitypang sárgája, a toronyóra ütése... És a döbbenetes élményt elraktározta. Mint egy csodálatos elixírt, csak akkor veszi elő, ha nagyon beteg, lelkileg. Például rászorult egy cseppjére a ,,nagy szaladások'' ideje alatt. Tudjátok, polgárháború, kényszerszabadság, behívók, üres polcok, félelem... Jött a levél, menjen, szökjön, míg lehet. Összepakolt (a koffer, kenyér, szalonna, épp ahogyan Domi megírta), már csak a kilincsre kellett volna rátennie a kezét, amikor rátört a kétségbeesés: de hova és miért meneküljön?! És sűrű könnyhullatások közepette először fogalmazódott meg benne - tömény valóságában és egyszerűségében - a szülőföld, a haza, az anyanyelv, a nemzeti öntudat és közösségvállalás esszenciája. Az anyaország és az anyaföld kimondva, írásban alig észlelhető, ám valóságában annál inkább árnyalható különbözősége. ,,Szívet cseréljen, aki hazát cserél'', s ebben a költői igazságban benne volt minden: az ősök iránti tisztelet, az otthonhoz és családhoz való ragaszkodás, szülőföld-szeretet... Bölcső és koporsó. Letette hát a koffert.

Valamelyik nap csak futólag, egy rövid ideig szemezett vele, amikor megszólaltak a szirénák, és egy kicsit megszédült, megroggyantak térdei a hírek hallatára. Bombáztak, bombáznak, bombázni fognak... Mert: ,,Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj''...S hogy ,,annak mit rejt e térkép? Gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát''... Mostanában naponta elmondja a verset, aztán pedig a Miatyánkot. ,,...s ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Ámen.''

S imádkozik azokért is, akiknek szívet KELL cserélniük...

Krekity Olga (Szabad Hét Nap, Szabadka, 1999. április. 14.) írását lehozta Bányavidéki Új Szó - Románia