Film és beszélgetés az eutanáziáról

    Megválaszolatlan és – megválaszolhatatlannak tűnő (?) – kérdések sorozatát teszi fel Jelenczki István Haláljog című filmje, amely a Bencés Diákszövetség Soproni Szervezete és a Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) közös szervezésében igen szép számú néző előtt került levetítésre május 16-án a Líceum dísztermében.

Jelenczki István, Dr. Papp Lajos, Dr. Vezsenyi Károly, Dr. Varga József

    Bevezető gondolatoknak szánta Jeneczki István az Életünk ikercsallaga a halál címmel Vigiliában is megjelent írását, – amelynek gondolataiban a Haláljog film alapgondolatai, hangulatai köszönnek vissza, – mintegy illusztrálva a rendező előadás során elhangzott azon kijelentését, hogy a film készítése óta eltelt tíz évben sem a társadalom sem az egyén részéről semmi sem változott, sem gondolkodásban, sem az eutanáziával kapcsolatos kérdések lényegéhez való hozzáállásban.

    Miért szükséges valamilyen tragikus kimenetelű betegség ahhoz, hogy az élet szentsége fontossá elsőrangúvá váljon? - kérdezi ma is a rendező. Ha a film hozzásegíti a nézőket ahhoz, hogy személy szerint ki-ki magában ezen elgondolkozzék, már akkor elérte a célját - véli Jelenczki István.

    Dr. Vezsenyi Károly intenzív terápiás főorvos szerint a filmben általa megfogalmazott kérdések és gondok ma sokkal sarkítottabban jelennek meg, mint tíz évvel ezelőtt. A film befejező részében éppen ő az, aki kimondja, azt, amit a rendezvényen is megismételt, és amire személyes élete és szakmai pályája alakulása példa: hogy a társadalom, a politika nem segíti az orvosokat élet-halál mezsgyéjén folytatott folyamatos harcukban és küzdelmükben.

    Előbb legyen jó ember és azután jó orvos az, aki gyógyítani akar - ismételte meg a filmben elhangzott véleményét dr. Vezsenyi Károly. Saját bevallása szerint, nem hívő orvosként, úgy gondolja, hogy az orvosetika szabályai szerint a passzív eutanázia sem elfogadható. Egyébként meg fogalom szintjén is rossz a meghatározás, hiszen végső soron azt kell eldönteni, hogy az ember saját sorsát irányíthatja-e, vagy sem önhatalmúlag - mondta a főorvos.

té

Mi az élet? Mi a halál? Tudjuk-e, hogy élünk?

"Az Élet szent, Szent okokból élni akar"! Tudjuk-e, hogy Szent!

Tudjuk-e, hogy Szent, légyen az Istentől, vagy Természettől adódóan.

Az élet nem más, mint "megengedett", többnyire fel nem ismert kegyes halál. Méltó élet, méltó halál.

Van-e esélyünk a mai világunkban arra, hogy méltón éljünk, méltón haljunk?

Ahogy meggyalázzák a haldoklót, a holttestet, úgy gyalázzák meg, gyalázzuk meg életünket, létezésünket. A társadalom működése, halálképe, viszonya, elutasítása a haldoklóval, a halottal, pontosan tükrözi mindazt az embertelenséget, kiszolgáltatottságot, élet-, létezésnélküliséget, ami ittlétünkben, jelen nem levésünkben velünk megtörténik. S hűen tükrözi mindazt, amit mi követünk el egymás ellen.

Életünk ikercsillaga a Halál.

Születésünktől fogva várjuk, és menekülünk előle, készülünk, és hazudunk önmagunknak arról, amit Halálnak hívunk. Thanatosz a görög mitológiában a halál istene, az alvilág-másvilág megszemélyesítője. A Titok őrzője. Ikertestvére Hüpnosz, az álom birodalmának ura, szemlélője mindannak, amit lelkünk elfedve-eltakarva álmainknak föltár.

Miért halunk meg? Tudunk-e valaha is szembenézni azzal a ténnyel, amit saját nemlétünk tudata jelent számunkra? Miért élünk? Élünk-e egyáltalán? Vagy tán csak Hüpnosznak világában mély alvásba merülve, tudatos-tudattalan álomban töltjük le időnket?

Lehet-e készülni a halálra? Lehet-e, tudunk-e készülni az életre? Mit tettünk? Mit teszünk? A létezés csodája miért felejtődik el oly hamar?
Miért válik gyilkossá, önfertőzővé, gengszterré a föld lakosságának egy része? Egyszerűen az egyensúlyért?

Kifosztjuk a Földet, megöljük a természetet, embertársainkat és magunkat.

Visszafordíthatatlanná vált az emberiség önfelszámolása?!

Szókratész, mielőtt kiinná a méreggel teli poharat, arról beszél hű tanítványainak, hogy a lélek halhatatlansága visszaemlékezés a tudott tudásra.
Ebben a folyamatban újra kell tanulnunk mindazt, amit régebben tudtunk. A Halál nem más, mint az életből való kigyógyulás - mondja Szókratész.

Az eutanázia mai problémájának megközelítéséből most csak néhányat emelnék ki. Az élet szentsége, amit az egyház képvisel, az élet min?sége, amit sokan több érintettségi oldalról fogalmaznak meg, valamint a visszaélés lehetősége.

Piave, Madrid, Varsó, Sztálingrád, Auschwitz, Birkenau, Hirosima, Kambodzsa, Vietnam, Közel-Kelet, Írország, Dél-Afrika, Budapest, Prága, Temesvár, Bosznia, Ruanda. (Milyen hiányos a fölsorolás - még így is mennyire tükrözi ezt az úgynevezett földi, "fejlődő civilizációt".)

A mindenkori hatalmak cinikus, őrült és hidegen kiszámított érdekből való öldöklése minden emberi képzeletet túlszárnyalt. Halálosztó korszak a miénk.

Ártatlanokra tüzelnek Szarajevóban, Tokióban mérges gázt engednek be az alagútrendszerbe, templomban imádkozó hívőket gyilkolnak halomra, papot ölnek és csecsemőket ölnek. Ölnek és ölnek, s nem tudják már mi az, amit Létezésnek, Istennek, Természetnek, Törvénynek hívnak.

Hol van az élet szentségének megőrzése, hol van az élet minőségének megtartása? Van-e olyan területe, van-e olyan értéke az egyetemes emberi kultúrának és hagyományrendszernek, amivel történetünk során ne éltek, ne éltünk volna vissza már?!

Szadista gyilkosok járnak köztünk, tetteik után a jog asztalánál osztanak nekik kegyet!

Miért az eutanázia kérdése kapcsán vetődik fel olyan élesen az élet szentsége, méltósága, védelme? Védjük-e szeretteinket, embertársainkat?

Védjük-e létezésünket és ezt a bolygót, a Földet, ahol élünk? Miért marad el az ember mindennapi életgyakorlatában ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása?

A "diktált" társadalmi elvárás, amely része és kiszolgálója a mindenkori hatalomnak - és ez általában önmagával azonos -, betöltött szerepénél fogva, működésében hazudtolja meg mindazokat az alapvető értékeket, amelyekre mint Hatalom, hivatkozik. A hatalom által működtetett gépezet a legkegyetlenebb halálosztó. Egy életen át, a mindennapok huszonnégy óráján keresztül, lassan és folyamatosan számolja fel a születendő én autonómiáját. Percről percre, óráról órára, pontról pontra csepegteti belénk, a testünkbe, szívünkbe, agyunkba a halálos mérget.
Elindítva azokat a belső lelki és testi folyamatokat, amelyek az emberben vagy morális pusztulást, egy "tetszhalál" állapotot eredményeznek, vagy az egyén szervezetében kialakuló biológiai folyamatok válnak halálossá.

A gépezet mechanizmusa már önműködő rendszerré vált, és a körforgásból nincs kiszállás.

Tudunk-e ezzel az aljas gyilkolással szemben megőrző életprogramot állítani? Méltó élet. Méltó halál.

Mert az "életben kell maradni" - helyzet súlyos bilincsei milliméterről milliméterre, egyre beljebbre, mélyebbre hatolnak belénk úgy, hogy ezeket
a bilincseket már magunkban hordozzuk, testünk, lelkünk, gondolkodásunk részeivé válva okozzák teljes önfeladásunkat. Míg szárnyalt a lelkünk, még voltak ideáink, álmaink - mi mindannyian a világ mindenesei kívántunk lenni -, de eltűntek, elhaltak korunk "civilizált" szennyében.
Jelenkorunk valósága nem értünk van, nem velünk van. A termelés-profit-termelés öngerjesztő csapdája pusztítja el a természet és az emberi kultúra még megmaradt értékeit. Teheti, mert ez az a jól működő önfenntartó gépezet, amely a pénz totális diktatúráján keresztül mindenkit a hatalmába kerít.

Megállítható-e az aktív eutanáziát beteljesítő folyamat, amit az emberiség önmaga elpusztításáért fenntart?! Öljük életünk lehetőségeit.

Az emberiség elvesztette azt a hagyomány- és szokásrendszerében régen kialakult viselkedési kultúráját, amely lehetővé, megengedhetővé tette a közösség és az egyén számára a döntés meghozatalát.

Kegyetlen, aljas módon működő világunkban kell visszatalálnunk a tudott tudáshoz, visszaemlékezve kell újratanulnunk mindazt, ami az embert emberré tette.

Az élet szentsége és az élet minősége.

Közelebb kerülhetnénk mi magunk a megoldáshoz, ha ezt a két leglényegesebb fogalmat nem csak az eutanázia kapcsán emlegetnénk folytonosan.

Először magunkban, tetteinkben kellene visszaállítani az élet szentségének, minőségének elvét. Ha ez megtörténne, mi magunk talán alkalmassá válnánk arra, hogy olyan társadalmi érték- és jogrendszert építhessünk fel, amely lehetővé tenné az eutanázia problémájának megoldását.

(Az írást a szerző engedélyével közöljük)
 

Az eutanázia szó az eu (jó) és a thanatos (a görög mitológiában a halál megszemélyesít?je) szavakból származtatható.

Nyelvünk érdekes módon kerüli az eutanázia magyar megfelelőjét, a "jó halál" szóösszetételt, ezzel is jelezve idegenkedését tőle.

Mit takar az eutanázia, a jó halál fogalma? Aktív tevőlegességet az élet megszüntetésére, magyarul gyilkosságot. Eutanázia szakértők nyelvén,
körülírással: gyógyíthatatlan és nagy fájdalmakban szenvedő beteg halálának tudatos előidézését, a beteg és hozzátartozóinak beleegyezésével, orvosi segítséggel.

Az emberiség történetében, történelmében a halálos ítéleteket államilag fizetett szakszerű gyilkosok, hóhérok végezték, az eutanázia során azonban a hóhérmunkát az orvossal végeztetik el.

Az orvos bármilyen esküre is esküszik, az életre, a beteg gyógyítására esküszik. A fájdalom nélküli halál, a jó halál éppen olyan paradoxon, mint a fájdalommentes szülés, születés, fájdalom nélküli élet.

Az eutanázia a modern kor torzszüleménye, mert elválasztja a testtől a lelket, és csak a testi szenvedés végleges megszüntetésére összpontosít, nem foglalkozik a lélekkel. Az egészség szó nyelvünk nagyszerűsége okán pontosan fogalmaz: test és lélek képez egészet, egészségről csak akkor beszélhetünk, ha a test és lélek harmóniában, egyensúlyban van egymással. A természet törvénye minden élőlényre vonatkozik: fogantatás, születés, élet, halál, elmúlás. Ha elfogadjuk azt, hogy születésünket nem irányíthatjuk, mert Istentől való, úgy halálunkat sem siettethetjük, mert Isten szándéka ellen cselekszünk.

A modern kor megpróbálja ezen tiszta fogalmakat összekeverni. Fogantatásunk pillanatától. A magzat megölése az abortusz. Az emberi lét mindennapos támadása az életgyilkosság. A gyilkosságsorozat végső megtestesítője pedig az eutanázia, a jó halál.

Az eutanázia során soha sem beszélnek a lélek fájdalmáról, pedig életünk során inkább a lelki fájdalmaktól szenvedünk, mintsem a testi fájdalmaktól. Valamikor, nem is olyan régen az orvos testi és lelki fájdalmakat együttesen kezelt, gyógyított. A testet a lélektől elválasztani nem lehet: nem lehet külön gyógyítani a testet és külön a lelket.

Mai korunkban, az emberek menekülnek. Menekülnek a gyermekvállalás elől (abortusszal), menekülnek az élet nehézségei elől (alkohollal és droggal), az életük elől (öngyilkossággal), és menekülnek a fájdalmaik elől, eutanáziával. Ez gyakran kemény droggal történik (az USA egyes államaiban kábítószerrel végzik ki a halálraítélteket, ugyanúgy az eutanázia során nagy adag kábítószerrel oltják ki az életet).

Az eutanázia szakértők passzív és aktív eutanáziáról beszélnek. Aktív, ha gyógyszeresen halálba segítünk valakit, passzív, ha nem adjuk meg az élet meghosszabbításához szükséges gyógyszeres segítséget. Egyesek szerint a passzív eutanázia kérdése erkölcsileg is nehezen tisztázható fogalom. Véleményem szerint nagyon egyszerűen tisztázható.

Az orvos szent kötelessége a testi és lelki fájdalmak csökkentése. A szándékon múlik az, hogy valaki gyógyít, vagy passzív eutanáziát követ el a fájdalomcsillapítóval. Ha azért adja a fájdalomcsillapítót, hogy a beteg korábban haljon meg, mint a természet rendje diktálná, akkor nem passzívan, hanem aktívan közreműködik a halál elérésében. Ez az orvosi lelkiismeret kérdése. Az orvosi lelkiismeretet nem lehet pótolni paragrafusokkal, törvényi szabályozással.

Mindenkinek joga van a természetes halálhoz és az utolsó útján a testi fájdalmak csökkentéséhez is. Természetes halál testi fájdalmak árán a lélek felemelkedésével járhat. Materiális, anyagias világunkban csak a test fájdalmával foglalkozunk, pedig sokszor a testi fájdalom vezet a lelki megbékéléshez.

A jó és a rossz, a fény és a sötétség, a fájdalom és az öröm, az élet és a halál egymástól elválaszthatatlan, egymás nélkül nem értelmezhető ellentétpárok. Az emberek önző módon a haláluk időpontját is maguk kívánják meghatározni. A krisztusi szenvedés, az emberekért, az emberiségért vállalt szenvedés példa lehet mindannyiunk számára. Testi szenvedésünk, lelkünk békéjének megszerzéséhez az utolsó lehetőség a halál előtt. Tudjuk-e az élet utolsó feladatát emberi módon, Istennek tetszően teljesíteni? El tudjuk-e fogadni megélt életünket? Mindenki úgy hal meg, ahogy élt. Akik vállalni tudják a létet minden fájdalmával és örömével, azok tudják vállalni a természetes halált is.

Jó halál csak a természetes halál lehet.  
(Forrás: Vigilia)