Jn 3,16-18 "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában."

Régebben olvastam vagy hallottam arról az emberről, aki a mai evangélium első mondatán egyszerűen nem tudott túljutni; állandóan erről beszélt prédikációiban. A maga módján igaza is volt.
Vérmérséklettől függően ugyanis olvastán lehet meghatódni, nagyon mélyen elgondolkodni, esetleg leborulni, mert a szeretetnek egy olyan fokát tükrözi az emberi beszéd szintjén, mely minden más módon számunkra egyszerűen lehetetlen, elképzelhetetlen.
A történelemben az ember - Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett halandója - már korán felismerte, hogy a szeretetre, mely adott esetekben a legprimitívebb módon is érzékelhető, választ kell adnia. Kiszolgáltatottsági érzésében így a legszűkebb közösségéből "adózott". (Nemrég láttam filmet az Ibériai félsziget elsőszülötteket feláldozó primitív törzseiről, Kr.e. a 7. sz-ból.) Nyilván ugyanolyan primitív és emberi szeretet, annak is filosz formája ez, mint ennek ellentettjeként Istent a vádlottak padjára állítani az emberi közösség gyengeségeiért, melyeket nem "vettünk át" Istentől.
A mai napon, Szentháromság vasárnapján érdemes és kell is ezen elgondolkodnunk, mert az egylényegű, de háromszemélyes létforma a hívő ember számára - szigorúan didaktikai okokból, cselekvés szerint, szétbontható, de valójában egy teljességet hordoz. A közösség teljességét. Ebben az üzenetben pedig a nem hívő ember is részesülhet, akinek valamilyen módon mindig közösségre van szüksége; abban válik teljessé élete, abban tud formálódni, abban gyakorolhatja az erényeket, melyek a Szentháromságban elképzelhetetlen bőségben áramlik egymás és a világ irányában.
Isten a társaság, a háromszemélyes lét tökéletességében válik tökéletes példává minden ember számára. Egyrészt azért, mert nagyobb lelki defektusok nélkül egyszemélyben nem lehet leélni az életet. Ugyanígy nem lehet szeretet-nélküliségben emberhez méltó formát találni létünkhöz. Itt segít Isten, itt lép be minden ember létébe a Szentháromság, amikor "előéli" a teremtő-megváltó-megszentelő egységet, amikor az alkotáshoz, az "emberi teremtéshez, önfeláldozáshoz és szentségi léthez" ad mintát.
Mindez pedig akár csak ebben a három mondatban. Hát nem csodálatos? Valóban túl lehet lépni, túl lehet egyáltalán élni a szeretetnek ezt a fokát?
- DI -