"Amíg magyar lesz és emlékezet" - a trianoni békediktátum évfordulóján

-  Nem kell és nem szabad Trianont elfelejteni - jelentette ki dr. Gimesi Szabolcs Sopron polgármestere a magyarság 1920. június 4-e gyászos napjának évfordulóján a soproni Millenniumi emlékműnél tartott megemlékezésen, a Barátság parkban.

Lovas Gyula öregcserkész soproni Millenniumi Emlékműnél mondott ünnepi beszéde:

    A nemzetek története általában felfele törő, dicsőséges, majd azokat váltó nehéz, próbatételt jelentő, áldozatokat követelő fejezetekből áll. Számos ok váltja ki a tragikus időszakokat.

    A magyar történelem is telve van ilyen időszakokkal. A tatárdúlás 1241/42-ben az ország egész területén végigsöpört, a lakosság egytizede sem maradt meg a tatár seregek kivonulása után. De az országot a nemzet maradéka - jóllehet jelentős bevándorló, idegen területről jött elem segítségével - talpraállította, s évtizedek multán megint Európa egyik meghatározó állama lett a Magyar Királyság.

    A törökkel szemben a Hunyadiak korában a magyar és zsoldos seregek ötven évig eredményesen védték a déli határainkat. Ennek valósággal jelképévé vált Nándorfehérvár, a mai Belgrád. Ahol ma keresztény templom tornya emelkedik a magasba, ott mindenütt déli 12 órakor felcsendül abban a harang. Nándorfehérvár hőseire emlékeztetni az embereket, ha lenne bennük tisztelet a hősök iránt. Ám rövid és elfecsérelt évtizedek után 1526-ban következett Mohács és a 100 év török uralom. Mindez azonban még nem volt a legsúlyosabb csapás nemzeti történelmünkben,

    Nyilvánvaló volt, amit Európa hatalmasságai nem akartak felismerni vagy egyenesen örültek is talán annak, hogy Magyarország egyedül képtelen az oszmán-török birodalom seregei támadásának feltartóztatására. Elnéptelenedett országrészek, kipusztult falvak maradtak a másfél évszázados török uralom után. Jöhettek a magyar föld elnéptelenedett erdélyi területeire a Kárpátok gerincein keresztül az oláh pásztorok, földbirtokosaink még segítették is kedvezményekkel azok betelepedését birtokaikra - nem számolva a következményekkel.

    Az ozmán uralom után a Habsburg uralom következett. Ez rövid, noha sikeres, de óriási véráldozatokat követelő szabadságharcok, függetlenségi háborúk után 1867-ig, a felemás kiegyezésig. Addigra Pestet ellepték a szlovák telepesek, Pestkörnyék falvai is onnan kapták utánpótlásukat, Erdély területein az Alföld pereméig, Nagyváradig, Gyuláig jutottak el a románok. Dél felől a szerbek húzódtak fel a Duna vonalán, kezükbe kaparintva a dunai kereskedelem, a gabonaforgalom zömét, Nyugat-magyarországon pedig az egykori gyepűelvén sorra épültek az olyan falvak, amelyeknek még hivatalos magyar nevük sem volt a 19. század végéig. Nem csoda: a legnagyobb földbirtokos itt, Esterházy Miklós herceg horvát jobbágyok betelepítésére biztatta jószágkormányzóját, kihangsúlyozva, hogy azok nem vitatkoznak jogaikról, mint a magyar jobbágyok.

    Nem sorolom tovább a magyar történelem Trianon előtti "fekete" korszakait. Az iskolai tantervek, tanmenetek, tankönyvek úgyis sorolják azokat. Meg ki se térhetek minden ide tóduló népre. Azonban már most ki kell mondjam, hogy ezer év alatt nem érte olyan súlyos csapás a Kis Jánosokat, Nagy Józsefeket, mint az első világháborút követő békeparancs: a Trianonban aláirt diktátum. Legyen átkozott mindörökké!

    Bízom benne, hogy minden jelenlévő hallgatóm elmélyedt már néhány percre a trianoni ország ás nemzetcsonkítás térképe előtt. Gyermekkoromban arra tanítottak, hogy a Kárpátok övezte haza csodálatos földrajzi egység volt. Az Olt, s talán néhány csermely kivételével minden vize az ország belső medencéje felé folyt. Gazdasági egység, mely a déligyümölcsök kivételével csaknem mindent megtermett. Ásvány- és bányakincsei óriási gazdagságot jelentettek. Miért is kellett, miért lehetett mindezt szétverni?!

    1925-ben születtem, s az óvodától az érettségiig arra neveltek, hogy minden lehetőt megtegyek ennek az állapotnak megváltoztatására. Nem öldöklő fegyvert akartak a kisdiák vállára akasztani, mint az olasz balillákéra. Nem világuralomra, gyarmatbirodalomra -álmodoztattak minket, mint a Hitler Jugend ifjait. Arra neveltek, hogy az igazság fegyverével segítsük a revíziót. Ezért függött ott tantermeinkben a csonka ország térképe, s körülötte az elszakított területek. Szavaltuk a verset: Hiszek Magyarország feltámadásában, s ilyenkor a tanteremben felállított dobogóról én is belekiáltottam a csendbe: - Nem kell nekünk a más folyója, Nem kell nekünk a mások bérce!
    És kitörölhetetlenül szinte szívünkbe égették Papvári Elemérné versét, amit itt írt a Felsőlőverek egyik villájában: a Magyar Hiszekegy-et!

    A háború vége után természetesen tilos volt a vers, annak éneklése is. 1997. március 15-én az ünnepi szentmise végén a Himnusz után akkori cserkészeimmel mégis elénekeltük. Nyugdíjas egykori falusi kántortanító ült az orgonánál. A zene és az ének betöltötte a domonkos templom egészét. Az első sorokat még csak a cserkészek énekelték, de a refrént már az idősebbek is velünk fújták: Hiszek Magyarország feltámadásában! Feltámad?!

    Tartsunk rövid vizsgálódást, miért is történt, történhetett meg mindez. Az első világháborúval kell folytatnunk. Annak kirobbanásához vezető okokat tömegével sorolhatnék. Kezdhetném a pánszláv törekvésektől, az angol gyarmatbirodalom megőrzésének törekvéseitől a németek gyarmati igényeiig. Míg az orosz fegyvercsörgető tábornokoktól a szerb anarchistákon át a gyarmatbirodalom kifosztásán meggazdagodott angol bankár egyformán háborút, fegyvert kívánt, gróf Tisza István miniszterelnök órákon át vitázott a koronatanácsban a harcbalépést követelő politikusokkal szemben, eredménytelenül. Köztudott. A háborút közvetlenül kiváltó ok Ferdinánd főherceg meggyilkolása volt. A szélesebb ok a világ feletti uralom iránti éhség volt, de ebben a világban Magyarország nem akármilyen falatnak számított.

    Magyarország az Osztrák-Magyar Birodalom tagjaként kénytelen volt együtt menetelni Ausztriával, a közös uralkodóval a diadalban, majd az fél világgal szembeni küzdelem vereségeiben is, szennyében is. 1917-ban a cári birodalomból kiinduló bomlás a vesztes oldalon álló központi hatalmakat is felforgatta, szétverte az államrendszereket. Magyarországon a szövetséges hatalmak agitációja különösen sikeres volt. Tisza István miniszterelnök gyorsan felismerte a helyzetet: a román és szerb nemzetiségű lakosság az agitációra elszakadási törekvéseivel Románia és délszláv nagyhatalom megalakítását célozták. A csehek ugyanakkor bekebelezni törekedtek a szlovák és rutén lakta területeket a magyar lakta területekkel együtt a Dunáig. Közben Magyarországon Tisza meggyilkolása után kormányok váltották egymást, végül tragikus lépésként az uralkodó gróf Károlyi Mihályt bízta meg a kormányalakítással. Károlyi a de generál-t gróf a megalakított Nemzeti Tanács nevében vette át az ország vezetését, majd néhány hónapos kapkodás, szerencsétlen politikai lépés után azt a gátlástalan baloldali radikálisoknak adta át. Ezzel a mindenféle árnyalatú szocialisták számára is szabaddá vált az út a hatalom felé. Ezután az anarchia következett.

    Károlyi a Nemzeti Tanács kiküldötteivel Belgrádba utazott, hogy átvegye a Magyarország számára megszabott fegyverszüneti feltételeket. Ekkor hangzottak el a francia tábornok szavai: - Hát már ilyen mélyre süllyedtek?

    A fegyverszünet megfogalmazott feltételei megnyitották az utat a szerbeknek Bácskába, a Bánátba, a románoknak Erdélybe, Partiumba. De elsőként a csehek vonultak be az országba. Megkezdődött -Magyarország élveboncolása. Egyidejűleg méginkább balra sodródott az ország kormányzása. Károlyi 1919. január 11-én a Magyar Köztársaság elnök4nek kiáltotta ki magát, majd lemondott és átadta a hatalmat Magyarország népi proletáriátusának: Kun Béla /azelőtt Kohn/ 33 meghitt munkatársa Samuely Tibor kezébe.

    A betóduló románok jeleskedtek az ország kifosztásában. Győrig hatoltak a rabló csapatok, s vittek magukkal mindent, ami mozdítható volt. Az antant is megelégelte már a kommunisták dicsőséges 133 napos országlását. Ultimátumban lemondásra kényszerítették Kun Bélát. A népbiztosok két vonatot kértek cserébe a hatalom átadásáért, majd Kun Béla magához véve az állampénztár kincseit, a direktórium vezetőivel és család-tagjaival olasz fegyveres védelem alatt Bécsbe menekült.

    1920. június 4-én a trianoni szerződés aláírásának órájában a lobogókat Magyarországon félárbocra eresztették. Mintha különös kegyetlenséggel igyekeztek volna elbánni nemzetünkkel, országunkkal. Mintha 1919 Tanácsköztársasága miatt is minket kívántak volna büntetni. Jellemzőül: a Németországgal megkötött St. germain-i békében minden 20 állampolgárból 1 főt csatoltak el, Magyarország minden 20 polgárából 7-et. Ezt a csapást 82 év után máig nem heverte ki az ország.

    Kérem, hogy a mai gyászünnepségünkön legalább lélekben vessék egymásra a trianoni és a történelmi Magyarországot. Önkéntelenül szalad ki bensőnkből a "NEM, NEM, SOHA!" Ezt a történelmi igazságtalanságot elfogadni nem lehet soha. Kelet-közép Európa határainak Wilson esztelen elvei alapján történő átrajzolásával egyetlen gondot sem oldottak meg a nagyhatalmak. De milliókat taszítottak menekülésbe, nyomorba, kitelepítés kálváriájába. Elősegítették a második világháborút, s mindmáig megoldatlan kérdésekkel terhelték a térség gondjait a második világháború után az 1947-ben megkötött újabb békeparanccsal.
    Beláthatnák a nagyhatalmak, hogy parancsolt békéjük csődöt, zavart és halált termett. Ennek gondjaira az Egyesült Európa is nehezen teremt gyógyírt. Vagy bűnhődnünk kell azért, amiért tatártól, oszmántól bástyaként védtük Európát? Vagy amiért nem pusztult ki népünk hogy több teret nyerjenek a kedveltebb hatalmak?

Európa! Válaszolj!