Az idõ rohan s mi rohanunk vele együtt... Egy találkozó itt, egy megbeszélés ott, egy induló vonat - egyik pillanatból átszáguldunk a másikba. Néha azonban találunk egy kis szigetet, amelyen megpihenhetünk…

Sétálva Sopron forgalmas (értsd. diákok által népszerû helyein) csupa ismerõs arcot látok. A gimnázium kapuján még mindig ugyanaz a kilincs - néhány percbe beletelik, mire az ismerõs portástól elköszönve bejutok az épületbe. Épp szünet van, a folyosón rengeteg diák - sok ismerõs arc. Még két évig, mert akkor az utolsó gólyáim is elballagnak. A tanárok nem sokat változtak - a misztikus fizikaszertárban lévõ asztalon ugyanúgy halomban sorakoznak a különbözõ jegyzetek, mint sok-sok évvel ezelõtt. Az igazgatói irodában beszélgetek volt osztályfõnökömmel, bejutok az egyik számtechterembe, s abba a klubhelyiségbe is, ahol egy októberi napon az egész kezdõdött… Egy terembe nincs erõm bemenni - másfél évvel ezelõtt amikor ott jártam, a szekrényben még megtaláltam a szalagavatós cuccunk egy részét, a padomon pedig még mindig ott virított egy-két vidám megjegyzés. Miközben kifele sétálok, egy-két haverom húga rámköszön - talán õk változtak a legtöbbet…
Az iskola környékén lévõ téren egy csomóan üldögélnek. Odamegyek két ismerõsömhöz és onnantól kezdve minden olyan, mint amikor régen a gesztenyefa árnyékában üldögéltünk naphosszat…
Ha belépek az otthoni szobámba, egy különleges helyre jutok. Az idõtlenség állapotába … Körbenézek: rendezett polcok, porosodó asztal… A szekrényemben ott hevernek a negyedikes (pardon, tizenkettedikes) könyvek, s az érettségi fénymásolata. Az egyik polcon az iskolaújság különbözõ dedikált számai, félkész cikkek, korrektúrázott oldalak, beszámolók, diákönkormányzati jelentések és jegyzõkönyvek - egy másikon pedig sok-sok pályamunka s mellette a megérdemelt oklevelek. A falon rengeteg képeslap, az ország és a világ különbözõ tájairól; a dobozokban több száz levél…
Látom az egyik haveromat, ahogy a széken ülve épp az osztálytársakról és a csajokról dumálunk - kinézve a számítógépnél egy másikkal éppen a DynaBlasterrel gyakjuk egymást. Amott egy 1999-es osztálykirándulásról szóló dokumentum idézi fel készítésének különös történetét. Majd hirtelen sokan leszünk és egy közelgõ házibulit tervezgetünk. Az ágyon a takaró alatt egy hatalmas plüsskacsa fekszik, szüleim mosolyogva nézik, hogy mit szólok a ballagási ajándékhoz. Elfeküdve a rádió mellett próbálom megtanulni a soros töri érettségi tételt - egy másik pillanatban már az egyik legelsõ barátnõmet ölelem át és suta mozdulatokkal keresem melltartójának kapcsolóját…

Az idõ rohan s mi rohanunk vele együtt… Néha azonban találunk egy kis szigetet, amelyen megpihenhetünk. A világ és az emberek változnak - de az emlékeinkben olyanok maradnak, amilyennek egykor megismertük õket. Osztályfõnököm most dobja fel a kezében tartott üveggolyókat és - miközben mindenki felvesz egyet a földrõl - kér meg minket, hogy akármilyen messze is szóródunk szét, ne felejtsük, hogy egy helyrõl indultunk…

Az idõ rohan s mi rohanunk vele együtt... A múlt emlékével és a jövõbe vetett reménnyel haladunk elõre életünkben.

Bacsi