A bombázások kezdetekor két laptulajdonost nyírtak ki!

- Nem árulhatom el a nevemet - mondta kérdéseim előtt beszélgetőpartnerem -, mert nálunk most hadiállapot van, haditörvényszék ítélkezik, ahol néhány ember élet és halál ura, tehát nagyon elhamarkodott dolog lenne felfedni kilétem. A bombázások kezdetekor két haladó, európai gondolkodású laptulajdonost nyírtak ki, 17 golyót kaptak a hátukba, mert azt a kijelentést tették, hogy nem hajlandóak a cenzúra részére lapot írni.. Nincs rá okunk, hogy ezek után bizakodjunk.

- Csak híradókból, újságokból értesülünk a jugoszláviai helyzetről, de nem tudjuk, valójában hogyan telnek egy ottani ember mindennapjai...

- Problémáink nagyon összetettek. Egyrészt gazdasági nehézségekből adódnak. Senki előtt nem titok, a határokon túl sem, hogy már a bombázások előtt padlón volt a jugoszláv gazdaság. A gyárak lerombolása tovább súlyosbította a helyzetet. A nyugdíjasok félnyugdíjat kapnak. A vállalatok a hadiállapot miatt kényszerszabadságra küldték dolgozóikat, ami azt jelenti, hogy 70 %- os fizetést kapnak, ami egy jobb bérezés esetében is 70-80 márkát jelent. Ebből nem lehet megélni. Az én fizetésem 70 márka dínár ellenértéke. Ha nem lennének tartalékaim, és nem segítenének a szüleim, s nem lenne lakásom, kénytelen lennék valamerre elindulni. És nem is biztos, hogy egy idegen helyen jobb lenne nekem és a családomnak. Kertes házban lakunk, az élelmiszer nagy részét magunk  állítjuk elő. A kenyér és a tej jóval olcsóbb, mint amennyi a reális ára kéne, hogy legyen. Nem mondhatom, hogy ez egy jó kormányintézkedés, mert a földmővesek, termelők nagyon ráfizetnek, de mi, vásárlók, jól járunk. Iszonyatosan kell takarékoskodnunk, mert akármilyen nevetségesen hangozzék, jó hogy szétlőtték az áramelosztóinkat, mert így kevesebb áram fogy. Az energiahordozók nagyon drágák, félve nézünk a tél elé. A távfűtőműveket szétbombázta a NATO, a szénbányák, az utak is romokban hevernek. Mindenki - nemzetiségi- és vallási hovatartozástól függetlenül - félve gondol a télre. Főleg a dél-szerbiai városokban nincs víz. Ez a helyzet nem kíméli a gazdagokat sem, nem válogat, így valamennyire átformálja az emberek gondolkodásmódját is.

- Hogyan jött lányával a budapesti Szent László Akadémia újságíró- továbbképzőjére?

- Szülői támogatással és félévi keresetemből. A gyerekek március 24.-től nem jártak iskolába, megkapták az évvégi bizonyítványukat, de azt hiszem, ehhez fölösleges bármiféle megjegyzést fűzni. Délelőtt, délután légiveszélyt jeleztek a szirénák, a gyerekek sem talalkozhattak, egyik szülő sem engedte el maga mellől a gyerekét. Mivel a gyerek ki volt rekesztve a világból, lelkileg őt is megviselte a háború, hajlottam a kérésére és magammal hoztam. A határon nem kötöttek belénk, szerintem örülnének ha elhagynánk az országot.

- Ha lehetőségük lenne rá, tudnának boldogulni Magyarországon?

- Nem hiszem. A bácskai ember arról híres, hogy nagyon erősek a gyökerei, nagyon ragaszkodik a tájhoz, arról nem is beszélve, hogy egyetlen gyerek vagyok, szüleimet nem hagynám magukra, másrészt barátaim is nagyon fontosak számomra. Rajongásig szeretem az anyaországot, de mégiscsak Bácskán érzem otthon magamat. Azt vallom: nekünk igenis ott kell megmaradnunk magyarnak. Ésszerűbb otthon maradnom, de kötelességem tudatni az anyaországgal, a nagyvilággal, hogy mi ott hogyan élünk.

- Hogyan élték meg a bombázások utolsó napjait?

- Nézze, olyan helyről jövök, ahol egyetlen éjszaka alatt több, mint 100 lövedékkel szórtak meg bennünket. A magyar sajtó iparkodott hírül adni azt, hogy itt repülők állomásoznak, az utóbbi időben az is elhangzott, hogy támadások indulnak Magyarország területéről. Én nem csodálom, hogy a magyarokkal szembeni gyűlölet, ellenszenv még inkább elmélyült. Félünk, talán még jobban, mint a bombázások ideje alatt, de lelkünk mélyén reméljük, hogy a Vajdaság, s azon belül a magyarok nem kerülnek sorra. Ennek nem lehet kizárni a lehetőségét, mert Milosevics köztudottan kiszámíthatatlan elnök, akit még véletlenül sem lehet azzal megvádolni, hogy rosszul taktikázik a politikában, elvégre ha visszagondolunk, 1995-ben a Daytoni szerződés aláírásakor jóformán az egész világ a béke bajnokaként ünnepelte. Azok után, hogy a Hágai Bíróság vádat emelt ellene, nem tudnám megjósolni, milyen húzásokat tartogat saját pozíciójának védelmére.

- Egyetért a NATO fegyveres beavatkozásával?

- Semmiképpen nem! Nagyon elítélendő, de meggondolt politika bújik meg a háttérben. Egyértelmű, hogy nem az albánok védelme volt a NATO célja, és amit nem értek el, Milosevics ugyanazon a poszton van, ahol volt a bombázások idején. Sőt! Már olyan tréfák is szájra keltek, miszerint őt majd Clinton elnök követi Jugoszlávia elnöki székében, elvégre neki sikerült rövid idő alatt elérnie azt, amit Milosevicsnek 10 év alatt nem: a bombázásokkal csak felgyorsították az albán lakosság menekülését, jobban felcsiholták az amúgy is vérszomjas szerb szélsőségeseket, akik így még intenzívebben gyilkoltak és gyújtogattak. A tönkremenő gyárakat lebombázta és úgy egyesítette a szerb népet, ahogy azelőtt soha senki a történelem folyamán. Ez fekete humor ugyan, de sajnos így van.

- S milyen célból bombázhatták Kína nagykövetségét?

- Erről több híresztelés kering nálunk is. Azt a badarságot, amit a NATO szeretett volna beetetni a köznéppel, még egy írástudatlan ember sem hiszi el. Abszurditás, hogy a NATO hírügynöksége egy 80-as években kinyomtatott turista-térképen jelöli ki a célpontjait. A közvélemény ilyen magasfokú leértékelése sértő ránk nézve. Hallottunk olyasmit is, hogy Milosevics elnök mindössze 10-15 perccel a robbanás előtt távozott a kínai nagykövetség épületéből. Az elnök lányának tévéátjátszója, a Kosawa, e követség területén van, talán ezért is bombázták az épületet.

- A magyar kisebbség helyzete újságírói szemmel ezek után miként fest?

- A magyarok Titó halálakor elkezdtek félni, Milosevics uralma alatt ez a félelem fokozódott. Titó haldoklásakor sok magyar család összecsomagolt, mert tudta, hogy bekövetkezik az ország széthullása. Titó idején nagyon jól éltünk, de ez a rőpke jólét igencsak feledtette velünk nemzeti öntudatunkat. Ezért ma már gusztustalannak tartom a gombamódra szaporodó párt- és érdekképviseleti szerveződéseket, amelyek az amúgy is csenevész vajdasági magyarság még nagyobb széttagolódását eredményezik. Kis kivétellel e pártok képviselői meggazdagodtak a kisebbségi politikából, és hasznot húztak az anyaország jóindulatából. Az önmagát csúcsértelmiséginek kikiáltó réteg az, amely igen csúnyán visszaél a kisebbségi léttel, egymásnak írják a könyv-recenziókat, tizedrangú, szárnypróbálgató költők kötetei jelennek meg az anyaország nyújtotta támogatásból. A nemzet elhivatott rabszolgái a mai napig is ugyanazt a Zastawa kocsit vezetik, amit már 1989-90 előtt is, ugyanabban a felújításra szoruló házban laknak. Jó néhány vezéregyéniség vállalatot alapított odahaza és Magyarországon is, gyermekeit törvényszerűen átdobta a határ túlsó oldalára, hogy biztonságban tudja őket. Otthon viszont nagy polémiákat folytatnak arról, hogyan kell megmaradni magyarnak a Vajdaságban. Ez egyenesen gyomorémelyítő!

- Érdekes reakciót váltott ki Jugoszláviában Csurka István nyilatkozata a határok esetleges módosításáról, korlátlan autonómiáról...

- Viszont azzal a feltételezéssel szemben, hogy emiatt újabb megtorlásokra számíthat a magyarság, homlokegyenest más helyzet alakult ki, valójában fenyegetésnek vették, megijedtek. Akik a bombázások elején kerülték velünk a szembenézést, most suttogva kérdeztek, mondjuk már meg, igaz, hogy a tieitek készülnek bevonulni. Nem akartuk mondani nekik, hogy nem igaz és hagytuk, hadd féljemek, gondoljanak arra, hogy ilyesmi is előfordulhat.

- A szerb újságíró kollegákkal milyen a kapcsolata?

- Nincsenek komolyabb ellentétek. Az ellenzéki lapok a bombázások ideje alatt elítélték a NATO-t, ílymódon a Milosevics-politikát támogatva, de amikor a szerb Megújhodási Mozgalom vezetője, Vuk Draskovics megszólalt, aztán a Szociáldemokrata vezető, Opradovics felemelte a hangját, és melletük a Demokrata vezető is, aki egyben Montenegró elnökeként nyitott a világ felé, nos akkor már az ellenzéki lapok is le merték közölni a nyilatkozataikat.

Szőcs Andrea Enikő