Gondolatok tanév végén

    Itt az iskola év vége! Ha valaminek vége akkor általában számvetés készül, mit tettünk, mennyire jutottunk, hogyan valósultak meg céljaink, min kell változtatni, mi az amit jól csináltunk. A diákok bizonyítványt kapnak erről, ebben találják meg a kérdéseikre a választ. A tanárok virágcsokrot, apróbb ajándékokat kapnak köszönetként. Persze nem mindig az ajándék mérete adja a kérdésekre a választ. Sőt …

    Arisztotelész óta dúl a vita az oktató vagy nevelő iskola szükségességéről, feladatairól, eszközrendszeréről. A kérdés évszázadok óta kérdés, a választ pedig kiváló elmék keresték, mint Voltaire, Russeau, Descartes, Comenius, Pázmány Péter, hogy csak néhányat említsek a kiválóak közül. A válasz nagymértékben függött az adott kor sajátosságaitól, lehetőségeitől, társadalmi berendezkedésétől. Ezek mind a mai napig változnak, emiatt a kérdésre adott válaszok napjainkban is eltérnek egymástól, de mostanra inkább a súlypontok változnak. Hol a nevelő, hol az oktató iskola kerül előtérbe.

    Mindeközben néha elfeledkezünk róla, hogy az iskolákba gyerekek járnak és tanárok tanítják őket. Az előző rendszer szükséges rosszként tekintett az oktatásra, elsősorban a saját ideológiájának szócsövévé akarta változtatni az iskolát. Az ott tanító pedagógusok a szellemi értelmiséghez, nem a munkásosztályhoz tartoztak, emiatt egy munkás-parasztnak nevezett diktatúra nem nézte jó szemmel tevékenységüket, és emiatt a támogatottságuk is erősen háttérbe szorult. A rendszerváltás után szavakban ugyan fontossá vált az oktatás, de a tettek nem követték az elmondottakat. Ez sajnos nem változott, bár közben a kormányok váltották egymást.
    Ígéretekben szavakban mindenki elismerte a jövőnknek a tanítás helyzetével való összefüggését, de ennél tovább senki nem jutott. Mi történt eközben a mostohagyermek az oktatással. A gyakran emlegetett kontraszelekció megtette nehezen visszafordítható hatását. Sokszor sok helyen elmondott szónoklatok feketítették be az iskolák eddig sem makulátlanul tiszta hírnevét. Kárhoztatták az előző kormányok hibás döntéseit, és folytatták ott ahol az előző abbahagyta. Ennek ellenére nem süllyedtünk a sötét középkor szintjére. Az iskola hála a sok öntudatos, hivatásának élő pedagógusnak haladt előre a maga által szabott úton, sokszor támogatások nélkül. A társadalmi elismertség olyan mélységekbe süllyedt, hogy úgy gondolhattuk, ennél már nincs lejjebb. Nem tudjuk mit hoz a jövő, hiszen ígéretekből sohasem volt hiány. Most is divat szidni az iskolát, a tanárt a rendszerrel együtt.
- Van NAT, ami most már nem kötelező,
- van őszi szünet amikor a szülő kínban van, mert nem tud mit csinálni a gyerekével, neki ugyanis dolgozni kell,
- van nagyon rövid téli szünet, bár a hosszabb is probléma lenne, mert nálunk nincs hó, így síelni csak azon kevesek tudnak elmenni, akiknek telik rá,
- van tavaszi szünet, amikor a gyerekek már tényleg fáradtak, és el kel egy kis pihenés,
- van tanévzárás, amikor már hétágra süt a nap, és se gyerek se tanár nem tud megmaradni az iskola 30 fokos tantermeiben.
    Sorolhatnám az "elért eredményeket". Valahol úgy érzem, hogy ebben a nagy oktatáspolitizálásban a tanár és a tanítani szánt gyerek háttérbe kerül, nem fontos, pedig róla , róluk szól a történet. Az ő érdekeiket még mindig a megkérdezésük nélkül képviselik. Mások döntik el helyettük, hogy nekik mi a jó, mit kell tenni, és erre milyen források állnak rendelkezésre. Most mintha lenne egy kis változás, végre nem csak ígéret, ahogy a dezodor reklámban is hallható. Vajon ezek tényleg a változás első jelei, vagy a választási kampány utolsó mozzanatainak vagyunk-e tanúi? A komoly gondok miatt egyre kevesebbet foglalkoznak azzal a dilemmával, hogy oktató, vagy nevelő iskola. Most úgy tűnik az iskolák tradíciói határozzák meg, hogy melyik a domináns. A szülők pedig ez alapján választják meg, hová adják gyermeküket, melyik típus az, amelyikben bíznak. Sajnos a végletek azok, amik meghatározzák az egyes típusokról kialakult képet itt Sopronban is. Vannak akik a katedrát a kinyilatkoztatások színterének képzelik, ez ugye az egyszerűbb kevesebb felkészültséget rátermettséget igénylő megoldás. A negatív képet az iskoláról ők erősítik. A másik véglet a Rousseau-i állandóan tanulni új ismereteket szerezni vágyó gyermek ideálja , ahol a katedra az irányok kijelölésére, a bíztatásra szolgáló eszköz.
    Sokkal nagyobb türelmet, nagyobb tárgyi tudást, otthoni felkészülést, és pedagógia érzéket igényel. Az ilyen tanárok miatt szeretjük az iskolát, az előzőek alapozzák meg az iskola rossz hírét. Nyílván ez a két véglet, de az iskola nem végletekből, hanem hangsúlyokból, hagyományokból, gyermekekből, tanárokból áll. Amióta a szakfelügyelői rendszert felszámolták, az objektív visszacsatolás sem segíti a tanárokat, ők vajon hol helyezkednek el a skálán. Miben kell fejlődniük, miben jók, miben gyengébbek. A diákok általában jegyet, rosszabb esetben az ellenőrzőbe beírást, esetleg dicséretet kapnak. Ez alapján tudják magukat értékelni. Mi a helyzet a másik oldalon?

    Sok a megválaszolatlan kérdés, sok az eldöntetlen dilemma. Sok a szép eredmény, a magyar oktatás nem roggyant meg a megrendítő ütések sorozata alatt. Talán egyszer el tud indulni azon az úton, ahol az út végén egy olyan felnövekvő nemzet áll, aki bárkivel felveszi a versenyt. Az EU csatlakozás küszöbén nincs már idő arra, hogy elodázza a társadalom és a hatalom a döntést.
    Talán Petőfit tudnám idézni: " most, vagy soha"

anagy@sopron.hu
Fotó: cyberpress (illusztráció)