Nem élhetek muzsikaszó nélkül!

Jani bácsi hatszáz nótát írt

Szerencsére Gáspár Attila zilahi zenetanár felfedezte nekünk. Sőt azt is kijárta, hogy a Művelődési Minisztérium támogatásával a Kriterion megjelentesse a füzetet, amely Balázs Árpád, báró Bánffy György, Fráter Béla és Fráter Lóránd művei mellett Jani bácsi közel hatvan szilágysági nótáját tartalmazza. Paladi (eredeti nevén Pulusi) János Zilahon született, 1914. március 9-én. Családja az első világháborút követően szétszóródott, így nevelőszülőkhöz került. Előbb a zilahi Wesselényi Kollégium, majd az Ady Endre Középiskola diákja volt, már tizenötévesen a Kollégium négyszólamú ének- és zenekarát vezette. A kolozsvári Konzervatórium hároméves zenepedagógia (hegedű)-összhangzattan szakát végezte el, később a nagybányai Népi Művészeti Iskola zenetörténet-harmonika szakán szerzett diplomát. Az eltelt évtizedek alatt fél Erdélyt körbemuzsikálta...

– Kétéves koromban fogadott örökbe egy zenész család, máskülönben árvaházba kerültem volna. Úgyhogy az én édesapám-anyám is ők voltak; ők csináltak belőlem embert. Őket temettem el, őket segítettem. Gyermekkorom óta muzsikálok. Nevelőapám prímás volt. Zenéltünk is együtt. Az 1994-es Balázs-estén Zilahon felemlegették azt a zenekart, amely Balázs Árpád nótáit műsorra vette és játszotta. Hát abban a zenekarban, a híres zilahi cigányprímás, Rácz Gyuri zenekarában az én nevelőapám másodprímás volt. Úgyhogy játszott Ady Endrének is, amikor látogatóba jött a Nagyvigadóba. Gyuri fia nekem jó barátom volt, ő mondta el nekem, hogy melyik volt Ady kedvenc nótája. Az egyik úgy szól hogy:

Van ennek egy eleje is, a másik nóta:

– Hogyan kezdett Jani bácsi is nótát írogatni?

– A harmincas években szereztem először, hallgatókat. De a szöveg akkor még egy kicsit csiszolatlan volt. Egy barátom mondta – ez 1939- ben volt, román időkben –, hogy van egy híres verseny Kolozsváron, báró Bánffy György híres nótaköltő emlékére. A báró Bánffy György Irodalmi Társaság szervezte. Erdélyi tárgyú szövegeket kértek, dallal együtt. – Küldj be te is a nótáid közül vagy kettőt-hármat, mert elég jó dalokat írsz – bíztatott a barátom. Nagy meglepetésemre nemcsak hogy bekerültem a döntőbe, de dícsérő oklevelet is kaptam, méghozzá negyedik díjat. Hát ez annyira felbátorított, hogy tovább folytattam a nótaszerzést. Napközben lokálokban játszottam, de este ha hazamentem, s nem volt villany, hát lámpánál fogtam a kottapapírt, pengettem a hegedűt és írtam. Persze játszottam is, hegedűn, zongorán, cimbalmon, gitáron, sok hangszeren.
1941-ben, már magyar idő volt – akkor már volt vagy húsz dalom –, kihirdették Zilahon, hogy jön Balázs Árpád, aki szerintem nem csak Erdélyben, de Magyarországon is a magyar nótaszerzés vezető személyisége volt. Örültem, hogy valakinek meg tudom mutatni az én kis füzetemet, hogy érdemes-e folytatnom, vagy ne bajlódjak vele. Aztán jött a távirat Budapestről, hogy Balázs Árpád nem tud jönni, mert súlyos beteg. De már nem halasztották el a nótaestet, zongorakíséret, énekesek be voltak tanulva s a Nagyvigadó zenekara is. Meghallgattuk a Balázs-nótákat – én egy kicsit szomorúan, hogy nem volt kinek megmutassam a szerzeményeimet –, de a magyar fiatalság jót mulatott, táncolt a kávéházban, hajnali háromig.
Ahogyan a közmondás tartja: buta embert nem hagy el a szerencse. Úgy hat hónap múlva hallom Zilahon, hogy megérkezett Budapestről a másik híres magyarnóta-szerző: Kubányi György. Most is énekelik dalait: "Kalapomba páros tubarózsát tettem", "Zöld ablakos kicsi ház", "Most kezdődik a tánc". Na mondom: akkor én ennek az árnyékába húzódok. Így kezdődött az én nótaszerzői tevékenységem. Sikerült megismerkedni vele, leültünk a Nagyvigadóban az étteremben, mutattam neki a nótáimat. Azt mondja: a melódiáid jók, de a szövegen még sokat kell csiszolj. Szép ember volt, tisztiruhában. Nem volt nagy korkülönbség köztünk, ő lehetett olyan negyven körül, én meg olyan 25-26. Az újságok azt írták, hogy önként jelentkezett a frontra, de nekem megmutatta a behívóját. – A katonai parancsnokságnál sem mindenki szereti a magyar nótát – mondta. Rá vagy félévre elesett a fronton.
1942-ben megpályáztam a Budapesten rendezett Országos Nótaverseny díját, ahol II. helyezéssel tüntettek ki. Most is őrzöm a meghívót. Azt írták, hogy gratulálnak, műsorra vették a nótáimat és valószínűleg album alakjában is ki fogják adni közösen azokkal, akik még nyertek. Számomra nagyon nagy megtiszteltetés volt, hogy szerepelhettem ezek között a híres nótaszerzők között. Erdélyből én voltam, és dr. Albisi József orvos, akit később személyesen is megismertem. Híres énekesek mutatták be a díjnyertes szerzőket, a "Mindenkinek tudnia kell", "Valahol most bús egy legény", és a "Ropog a tánc, muzsikálnak" című nótáimat Leányvári Irén énekelte. Később, 1943-ban egy II. és egy III. díjat nyertem a budapesti Nótaversenyen a "Bús a galamb, ha nincs párja", "Ráborult a csendes este" és az "Úgy vigyáztam a szívemre" című nótáimmal. A Tinódi Lantos Sebestyén Magyar Dalirodalmi Társaság és az Allegro Zenei Kiadó is évente hírdetett pályázatokat; volt úgy, hogy mind a kettő díjazott. Van vagy tíz-tizenkét kitüntetésem: második-harmadik díjak. Nem tudtam mindig személyesen ott lenni, de az 1942-es díjkiosztást legalább a rádióban meghallgathattam...
A katonai szolgálat elvégzése után, 1938-40 között katonazenész voltam Zilahon. Majd színházi zenészként, vándor magyar színtársulatoknál dolgoztam. Jártuk Erdély kisebb városait, olyan színészekkel mint Csóka József, Borovszki Oszkár, Kőszeghi Margit, Imrédy Géza és mások. Az 1941-42-es években lokálokban zenéltem – Nagyváradon, Kolozsváron –, mint tangóharmonikás. A harmonika nagy divat volt abban az időben, nagyobb mint most az elektromos orgona. Nagy hangsúlyt fektettem arra, ne csak tánczenét játsszak, hanem félklasszikusokat, operanyitányokat, esetleg nehezebb számokat is. Úgyhogy felfigyeltek rám és különböző zenekarokba kaptam meghívást: Szilágycsehben, Zilahon, Désen is. Három hónapra szólt a szerződés akkor, nem úgy mint most. A színháznál is hatheti szerződés volt; lejárt, jött egy másik társulat, azzal is dolgoztam hat hetet.

– Család volt már ekkoriban?

– Hogyne. Ők mindig ott maradtak Zilahon. Küldtem haza a pénzt. Húszéves koromban apa voltam. 1943-ban anynyira felkaptak, hogy bevittek Kolozsvárra: Körössy Jancsi – Románia egyik legnagyobb dzsesszzongoristája, rég kiment Amerikába –, aztán a híres zenekarvezető, Halász Lajcsi, meg Bámbó Albi Vásárhelyről, hát ilyen híres zenekarokkal muzsikáltam. 1943 végén behívtak katonai szolgálatra. De még ezelőtt behívtak Zilahon az alispánhoz. Közölték velem, hogy jön Murgács Kálmán Budapestről – híres nótaköltő, akárcsak Kubányi – és engem bíznak meg, hogy Szilágy megyei körútját, a kísérő vidéki zenekarokat (Kraszna, Somlyó, Tasnád, Szilágycseh, Zsibó és Zilah) megszervezzem, felkészítsem. Murgács Petőfi-ruhában jelent meg; mielőtt bementünk, volt egy kicsi butykosa, azt a kulissza mögött mindig meghúzta, engem is megkínált. Nem volt részeg, csak jó kedvű volt.

– Hát a nótához az is kell...

– Persze. Nekem ez egy megtiszteltetés volt. Mutattam neki a nótáimat, dalaimat, azt mondta: szép szerelmes nótákat is tudsz írni, de nagyon kevés köztük a hazafias nóta. Betegségem miatt a katonai szolgálatom annyiból állt, hogy a tasnádi 74-es Bevonulási Központhoz (hadkiegészítő) osztottak be írnoknak. Egész életemen át beteges voltam, s mégis elértem ezt a hosszas 85-ik évet. Vigyáztam amennyire lehetett. Ha nem bírtam az alkoholt, nem ittam. Nem dohányoztam, nem kávézok, a nők úgyis elhagyják öregkorban az embert, nem kell gondot csinálni belőle. Szép emlékeim vannak... Budapesti és szegedi művészek jöttek, hogy vígasztalják a háborús hangulatban lévő népet, hát ilyen tábori színházat csináltunk, különböző műsorszámokkal. Hegedültem, tangóharmonikáztam; olyan sikerem volt, hogy az ezredes külön parancsba adta ki, hogy engem nem szabad elhelyezzenek onnan.

– Aztán jött az összeomlás. Letartóztatták, rövid ideig be is zárták.

– Igen. Pedig írnok-koromban nem egy szilágysági román paraszton segítettem, hogy ne hívják be őket munkaszolgálatra. Nem tudtam gyűlölni na. Mégis, alig három héttel azt követően, hogy hazaértem Szilágycsehbe – ez 1944-ben volt –, a román hatóságok mindannyiunkat letartóztattak. A zilahi koncentrációs börtönben tartottak fogva, leírhatatlan körülmények között. Innen a földvári haláltábor lett volna a következő állomás, engem azonban egy hónap múlva, negyven fokos lázzal, hastifusszal, rokonaim közbenjárására kiengedett az orosz parancsnokság, valószínű arra számítva, hogy úgyis meghalok. Hát megmaradtam.

– Mikor kezdett újra nótázni?

– 1945-48 között vagy hat hónapig még zenéltem ugyan Szilágycseh és Zilah kávéházaiban mint zenekarvezető, de főleg az egészségemmel voltam elfoglalva. Aztán a lokálokat is bezárták, mindenki menjen dolgozni. Talán ez volt a legnehezebb időszak az életemben, megélhetési szempontból is. Ekkor már három gyermekünk volt. Hogy a család ne haljon éhen, kaptam valami beszerzői állást: falvakból vásároltam burgonyát a szilágycsehi járásban az akkor alakult szövetkezeteknek. Majd pénztárnok, később alelnök lettem a Szilágycsehi Élelmezési Szövetkezetnél. Nehéz átmenet volt. Csak 1949- ben, amikor látták, hogy küszködök és milyen nehéz állapotban vagyok, neveztek ki zenetanárnak a zilahi Magyarnyelvű Pedagógiai Leányiskolába. Itt kis zenekart szerveztem a lányokból, s fel is léptünk többfelé Szilágy megyében. Aztán kiemeltek. Olyan tanügyi inspektor-féle voltam a zilahi rajonban. Minden terepmunkát rámhagytak, gyalog jártam a falvakat, esetenként 10-15 km-t is, bakancsban, fűtetlen szobában aludtunk. Megbetegedtem, nem akartam tovább felügyelő maradni. Kolozsvárról jöttek, hogy nincs elég jó dolgom? Nem akartak elengedni. Párttag voltam, megfogtam a pártkönyvemet s letettem az asztalra, indultam kifelé. Már az ajtóban voltam, mikor utánam szóltak: – Jöjjön vissza, maga tényleg beteg! Kaptam tizenöt nap betegszabadságot, ezalatt ott is hagytam őket. Ez volt '54-ben. A következő évben Désre mentem, ahol a Művelődési Ház zenekörét irányítottam. Persze megtudták, hogy korábban híres lokálokban muzsikáltam és meghívtak félnormával a volt Hungária Kávéházba, ennek a zenekarát vezettem. Szép, elegáns hely volt; Dés nagyon intelligens kis város volt akkoriban. Két zenekar is volt a városban, a Hungáriában meg az Európában is; ezeket is tanítottam.

– Itt játszhatta a saját nótáit is?

– Sose játszottam lokálban a nótáimat. Soha.

– Miért?

– Ezt én mindig magamnak tartottam, hátha egyszer kiadják, hátha egyszer még felfigyelnek rá.

– Más sem énekelte?

– Csak 1941-ben, Budapesten. S amikor 1994-ben bemutatták Zilahon a Kolozsvári Magyar Opera énekesei.

– Nem csábította, hogy közönség előtt is kipróbálja szerzeményeit?

– Nem, soha. Csak odahaza, zongorán. Meg baráti társaságban néha. De nem létezett nap, hogy ne üljek le a zongorához s ne játsszak el kettőt-hármat a dalaimból.

– A család szereti a nótáit?

– Megmondom őszintén: a második feleségem román nő, tökéletesen beszél magyarul, szereti a magyar nótákat, ott volt velem Balázs Árpád esten is, de a román dalokat csak jobban szereti. Ez természetes. Mindig azt mondja: – nagyon szépen írsz, de nekem csak jobban tetszik az, hogy "Frumosa mea cu ochii verzi..."

– Jani bácsi románul is énekelt a lokálokban, vagy csak magyarul?

– Énekeltem én románul is, sőt, németül is. Mikor idekerültem Nagybányára, 1962-ben, már csak a modern zene ment a lokálokban. A nagybányai Élelmezési Tröszt az akkor megnyílt Bukarest Vendéglő zenekarvezetőjének szerződtetett. Az a fajta zene, amit én tanultam, amit én tudtam, már nem kellett. Pedig nagyon sok klasszikust játszom mai napig is – hegedűn, a harmonikát már nem bírom – de ez nem kellett.

– Huszonhárom éve nyugdíjas. Szokott még zenélni?

– Odahaza néha előveszem a hegedűt, s eljátszom a régi szép melódiákat, egy-egy operettrészletet. Nagyon megnyugtatnak. A harmonikát már nem bírom. De az nagyon jólesik nekem, ha eljátszok néhány régi melódiát. Minden kornak megvan a maga világa. Az ifjúságnak a maga ritmikus tánca, az idősebb embereknek pedig az a szép muzsika, ami a fiatalságra emlékezteti. Hát így vagyok én. Nekem már eltelt az időm. De ha eljátszhatok egy részt a Csárdáskirálynőből, vagy a Marica grófnőből, az nekem megnyugvás.

– Szöveget vagy dallamot könynyebb szerezni?

– Sose volt szövegíróm. Balázs Árpádnak volt. Nem tudom, báró Bánffy Györgynek volt-e, de Fráter Lórándnak biztosan igen. Mindegyiknek volt szövegírója. Hát persze könnyebb csak zenét írni. Az én dolgomat nagyon megnehezítette, hogy magam kellett a szöveget is írjam. A zenét egy-kettőre lezongoráztam, papírra vetettem, de a szöveg sok éjszakámba került. Pedig verseket is írtam, vagy 40-50 verset. A legelsőket a Szilágyság közölte, majd a budapesti "Jó estét" című lapban és egy antológiában, a "Száz húros hegedű"-ben jelentek meg. S a nagybányai lapban is néhány.
Több mint 600 nótát szereztem. Ebből 280-300 hallgató, vagy 180-200 csárdás és vagy 100 dal. El kell mondjam, hogy van egy kollégám, akivel együtt tanítottunk, én zenét, ő természetrajzot: Szűcs Sándor. Gyönyörűen ír, kottázik. Szomszédok voltunk, így ő segített nekem lejegyezni a nótákat, négy füzetben. Az első kötet címe: "Tavasz van a Maros partján". A második: "Minden nóta szívhez szól", a harmadik: "Dalolva szép az élet", a negyedik pedig az "Erdélyi nótacsokor". S van egy másik nagy kötet is, ebben a dalok vannak. Hatszáz nóta. Ehhez képest ez a megjelent füzet – amelyben csak hallgatók és csárdások vannak, 52 darab – nagyon kicsi dolog, de hát mit csináljak?

– Mikor írt utoljára nótát Jani bácsi?

– Nagyon jó kérdés. Sajnos már nem látok jól se kottázni, se írni. Van egy tanítónő lányom, ő segít már két-három éve. Azt hittem, hogy nem fogom befejezni, amíg le nem hunyom a szemem, de sajnos emiatt be kellett fejezzem. Nem hozhatom a lányomat titkárnőnek magam mellé. Pedig tudnék még írni; ha a szemem nem lenne olyan amilyen, legalább 50 dallal még szaporíthattam volna a nótatáramat. Így egy tavaly írt dallal befejeztem a nótaírást... Valaki azt mondta egyszer, hogy ez a nótaszerzés számomra hobbi. Pedig ez nem hobbi. Ez bent van a szívben, a lélekben, s ha ezt nem teszed ki, akkor se éjjeled, se nappalod nem lehet...

Lejegyezte: Dávid Lajos (Bányavidéki Új Szó, Románia)