Minden jó, ha jó a vége?
Minden jó, ha jó a vége?
Akinek ideje és idege volt hozzá, az elmúlt héten a TV jóvoltából
ismét láthatta az előttünk lejátszódott nagy "emberi színjáték" újabb
felvonását. Ez immár az ötödik része annak a sorozatnak, amely
elkezdődött 1990 januárjában, s melynek főszereplője egy jól
szervezett – vagy manipulált – bányászcsapat, szemben egy pártokra
szakadt, minden részében megosztott társadalommal. És megnézhettük az
ellenük kivezényelt különítményeket, valamint azok teljesítményét.
Messziről látszott: nem babra megy a játék. Bevallom őszintén, már
előre féltem, látva a zsilvölgyi bányászok kétségbeesett
elszántságát, hatalmas erőt jelentő egyetakarásukat, melyek
segítségével – amint láttuk – mindent lehengerlő módon haladtak
kitűzött céljuk felé... Nem akarok Miron Cozma védőügyvédje lenni, ez
másokra tartozik. Félelmemet tetőzte, hogy mielőtt a dolgok
elfajultak volna, kéthetes eredménytelen párbeszéd folyt a zsilvölgyi
szakszervezeti főmegbízott és a demokratikusan megválasztott kormány
képviselői között. Sajnos, mindkét fél képviselői csak azt mutatták
be ország-világ szeme láttára, mit jelenthet az arrogancia, a
szobormerev magatartás. A pattanásig feszült helyzetben az ember már-
már úgy érezte, hogy kifut lábunk alól a talaj. Drámai volt nézni a
"testvéri" összecsapást ami a Vâlcea-i tájakon azokban a napon
lejátszódott. Mindaz, ami akkor és ott történt, hozzátéve az országos
feszültséget, egyes pártok nyílt színvallását, egy konkrét
polgárháborús helyzet kialakulását vetítette előre. Nem tagadom,
ezért is féltem, és valószínű, hogy nem voltam egyedül ezzel az
országban.
Az okokat csak latolgathatjuk. De biztos, hogy jelen volt a
kölcsönös bizalmatlanság s az egymás elleni undor. Igen, merem
állítani, ami január 21-én Costeşti-nél történt, szinte előrelátható
következménye volt az egymás el nem ismerésének, az egymás iránti
megvetésnek. Amikor pénteken reggel először hallottam a hírt, hogy
úgy tűnik: létrejön a találkozó a miniszterelnök Radu Vasile és Miron
Cozma között, mégpedig a Coza-i kolostor területén, éreztem, hogy
közel a megegyezés. A tárgyalófelek már csak a helyzetet és
pillanatot keresik a végső szó kimondására. Aztán hallottuk a
szűkszavú közleményt, miszerint a tárgyalófelek, mielőtt
tárgyalóasztalhoz ültek volna, bevonultak a kolostor öreg templomába
és (egyesek) gyertyát is gyújtottak. Nem tudom, hogy a gyertya és
tömjénfüst, no meg Mircea vajda szellemárnyéka és a történelmi varázs
mennyire segítette hozzá az érintetteket, hogy amit korábban 4 heti
huzavona után sem sikerült elérniük, azt 4 óra alatt megvalósították
egy szerény kolostori fogadószobában. Egy dolog azonban biztos:
ahhoz, hogy az a bizonyos "építő szó" végül is feloldotta az addigi
görcsöket, a szívekben felgyülemlett indulatokat, meggyőződésem, hogy
több is kellett, mint holmi gyertyagyújtogatás.
Eszembe jutott egy epizód régebbi, bukaresti kiküldetésem
idejéről. Dolgom végeztével az Állami Vagyonalapnál, amely a
Stavropoleos nevű utcában van, rátaláltam egy 1727-ben épült kicsi,
az utca nevét viselő görögkeleti műemlék templomra, amelyben bizonyos
Marchiş nevű máramarosi pap szolgált. Bementem, nézegettem a körfalon
lévő, időtől és füsttől megfakult értékes freskókat, ikonokat,
feliratokat. Ezidő alatt a templom pitvarából igen erős hangzavar
szűrődött ki. Kifelé menet azt a választ kaptam a felügyelőtől, hogy
a hangoskodást egy környékbeli szegény asszony okozta, akinek nem
volt pénze gyertyára, de mindenáron gyújtani szeretett volna
néhányat. Ezért összeszedegette a mások által állított, félig-meddig
elégett gyertyacsonkokat, ám ezt a gondnok erősen helytelenítette. Ez
okozta a nagy hangoskodást. A felügyelő ezt még azzal az ajánlattal
egészítette ki, hogy "akinek nincs pénze gyertyára, az ne gyújtson,
inkább menjen haza és imádkozzon". A látottak és hallottak bennem
mély benyomást keltettek.
Visszapergetve emlékezetemben az akkori eseményeket, a Petrozsény-
Râmnicu Vâlcea "hadiút" kapcsán eszembe jutott néhány gondolat. Mi
lett volna ha:
– az ipari és kereskedelmi miniszter és a zsilvölgyi bányászvezér
nem csatároznak heteken át a TV-ben szemünk láttára, ádáz
ellenségként acsarkodva egymásra, hanem igyekeznek fölfedezni az
egymáshoz vezető utat, s végül elfogadják egymást embernek?
– a kolostorba, vagy bármely más templomba való ki és bemenetel
nem merül ki a gyertya-gyújtogatásban, hanem ha belépőkben megszólal
a belső ember is, valahogyan olyan formában ahogyan a Stavropoleos
templom felügyelőjének ajánlata szólt a szegény, pénztelen,
gyertyátlan asszony felé?
– a bányásztömegben nem csak a rettenetes erőt képviselő
rohamosztagot látjuk, hanem az embert is, az esetleg többgyermekes
családapát, férjet, testvért, gyermeket is, akit otthon a családjuk
várt, s akik a maguk módján a puszta létért indultak el hazulról
télvíz idején a "nagy menetelésre"?
Az objektivitásra való igyekezet feltételezi, hogy a rendfenntartó
erőkről is véleményünk legyen. Az pedig sajnálatosan vegyes. Fájdalom
volt nézni a fiatal csendőr kiskatonák elagyabugyálását a környékbeli
lakosok közvetlen hozzájárulásával, miközben parancsnokaik mezei
nyulakként röppentek szét a támadás alatt. Hogy őket kicsoda vagy
micsoda bíztatta e magatartásra, s hogy jól vagy rosszul tették azt,
amit tettek, arra majd csak a történelem ad választ. Meggyőződésem,
hogy ha a fenyegető gumibot és könnyfakasztó lövedékek helyett a
felek és főleg vezetőik a szeretet mindent elfedő fegyveréhez nyúltak
volna, nem lett volna részünk a TV képernyőjén bemutatott rémképekben.
Mielőtt elgondolkozunk a történteken, most, nem ártana emlékeznünk
arra a figyelmeztetésre amit a francia író filozófus André Malraux
hagyott az utókorra, mikor kijelentette, hogy "a XXI. század
keresztény lesz vagy egyáltalán nem lesz".
Kaszta István
(Bányavidéki Új Szó, Románia)
1999. február 05., péntek 00:00
|