Minden jó, ha jó a vége?

Akinek ideje és idege volt hozzá, az elmúlt héten a TV jóvoltából ismét láthatta az előttünk lejátszódott nagy "emberi színjáték" újabb felvonását. Ez immár az ötödik része annak a sorozatnak, amely elkezdődött 1990 januárjában, s melynek főszereplője egy jól szervezett – vagy manipulált – bányászcsapat, szemben egy pártokra szakadt, minden részében megosztott társadalommal. És megnézhettük az ellenük kivezényelt különítményeket, valamint azok teljesítményét.

Messziről látszott: nem babra megy a játék. Bevallom őszintén, már előre féltem, látva a zsilvölgyi bányászok kétségbeesett elszántságát, hatalmas erőt jelentő egyetakarásukat, melyek segítségével – amint láttuk – mindent lehengerlő módon haladtak kitűzött céljuk felé... Nem akarok Miron Cozma védőügyvédje lenni, ez másokra tartozik. Félelmemet tetőzte, hogy mielőtt a dolgok elfajultak volna, kéthetes eredménytelen párbeszéd folyt a zsilvölgyi szakszervezeti főmegbízott és a demokratikusan megválasztott kormány képviselői között. Sajnos, mindkét fél képviselői csak azt mutatták be ország-világ szeme láttára, mit jelenthet az arrogancia, a szobormerev magatartás. A pattanásig feszült helyzetben az ember már- már úgy érezte, hogy kifut lábunk alól a talaj. Drámai volt nézni a "testvéri" összecsapást ami a Vâlcea-i tájakon azokban a napon lejátszódott. Mindaz, ami akkor és ott történt, hozzátéve az országos feszültséget, egyes pártok nyílt színvallását, egy konkrét polgárháborús helyzet kialakulását vetítette előre. Nem tagadom, ezért is féltem, és valószínű, hogy nem voltam egyedül ezzel az országban.

Az okokat csak latolgathatjuk. De biztos, hogy jelen volt a kölcsönös bizalmatlanság s az egymás elleni undor. Igen, merem állítani, ami január 21-én Costeşti-nél történt, szinte előrelátható következménye volt az egymás el nem ismerésének, az egymás iránti megvetésnek. Amikor pénteken reggel először hallottam a hírt, hogy úgy tűnik: létrejön a találkozó a miniszterelnök Radu Vasile és Miron Cozma között, mégpedig a Coza-i kolostor területén, éreztem, hogy közel a megegyezés. A tárgyalófelek már csak a helyzetet és pillanatot keresik a végső szó kimondására. Aztán hallottuk a szűkszavú közleményt, miszerint a tárgyalófelek, mielőtt tárgyalóasztalhoz ültek volna, bevonultak a kolostor öreg templomába és (egyesek) gyertyát is gyújtottak. Nem tudom, hogy a gyertya és tömjénfüst, no meg Mircea vajda szellemárnyéka és a történelmi varázs mennyire segítette hozzá az érintetteket, hogy amit korábban 4 heti huzavona után sem sikerült elérniük, azt 4 óra alatt megvalósították egy szerény kolostori fogadószobában. Egy dolog azonban biztos: ahhoz, hogy az a bizonyos "építő szó" végül is feloldotta az addigi görcsöket, a szívekben felgyülemlett indulatokat, meggyőződésem, hogy több is kellett, mint holmi gyertyagyújtogatás.

Eszembe jutott egy epizód régebbi, bukaresti kiküldetésem idejéről. Dolgom végeztével az Állami Vagyonalapnál, amely a Stavropoleos nevű utcában van, rátaláltam egy 1727-ben épült kicsi, az utca nevét viselő görögkeleti műemlék templomra, amelyben bizonyos Marchiş nevű máramarosi pap szolgált. Bementem, nézegettem a körfalon lévő, időtől és füsttől megfakult értékes freskókat, ikonokat, feliratokat. Ezidő alatt a templom pitvarából igen erős hangzavar szűrődött ki. Kifelé menet azt a választ kaptam a felügyelőtől, hogy a hangoskodást egy környékbeli szegény asszony okozta, akinek nem volt pénze gyertyára, de mindenáron gyújtani szeretett volna néhányat. Ezért összeszedegette a mások által állított, félig-meddig elégett gyertyacsonkokat, ám ezt a gondnok erősen helytelenítette. Ez okozta a nagy hangoskodást. A felügyelő ezt még azzal az ajánlattal egészítette ki, hogy "akinek nincs pénze gyertyára, az ne gyújtson, inkább menjen haza és imádkozzon". A látottak és hallottak bennem mély benyomást keltettek.

Visszapergetve emlékezetemben az akkori eseményeket, a Petrozsény- Râmnicu Vâlcea "hadiút" kapcsán eszembe jutott néhány gondolat. Mi lett volna ha:

– az ipari és kereskedelmi miniszter és a zsilvölgyi bányászvezér nem csatároznak heteken át a TV-ben szemünk láttára, ádáz ellenségként acsarkodva egymásra, hanem igyekeznek fölfedezni az egymáshoz vezető utat, s végül elfogadják egymást embernek?

– a kolostorba, vagy bármely más templomba való ki és bemenetel nem merül ki a gyertya-gyújtogatásban, hanem ha belépőkben megszólal a belső ember is, valahogyan olyan formában ahogyan a Stavropoleos templom felügyelőjének ajánlata szólt a szegény, pénztelen, gyertyátlan asszony felé?

– a bányásztömegben nem csak a rettenetes erőt képviselő rohamosztagot látjuk, hanem az embert is, az esetleg többgyermekes családapát, férjet, testvért, gyermeket is, akit otthon a családjuk várt, s akik a maguk módján a puszta létért indultak el hazulról télvíz idején a "nagy menetelésre"?

Az objektivitásra való igyekezet feltételezi, hogy a rendfenntartó erőkről is véleményünk legyen. Az pedig sajnálatosan vegyes. Fájdalom volt nézni a fiatal csendőr kiskatonák elagyabugyálását a környékbeli lakosok közvetlen hozzájárulásával, miközben parancsnokaik mezei nyulakként röppentek szét a támadás alatt. Hogy őket kicsoda vagy micsoda bíztatta e magatartásra, s hogy jól vagy rosszul tették azt, amit tettek, arra majd csak a történelem ad választ. Meggyőződésem, hogy ha a fenyegető gumibot és könnyfakasztó lövedékek helyett a felek és főleg vezetőik a szeretet mindent elfedő fegyveréhez nyúltak volna, nem lett volna részünk a TV képernyőjén bemutatott rémképekben.

Mielőtt elgondolkozunk a történteken, most, nem ártana emlékeznünk arra a figyelmeztetésre amit a francia író filozófus André Malraux hagyott az utókorra, mikor kijelentette, hogy "a XXI. század keresztény lesz vagy egyáltalán nem lesz".

Kaszta István (Bányavidéki Új Szó, Románia)