Megemlékezés a 90 éves korában elhunyt erdélyi festőről

Meghalt Incze János. Az erdélyi és romániai magyar képzőművészet jeles mestere néhány hónappal 90. születésnapja előtt hagyta el Dést, szeretett kisvárosát.

A nagy öregek közé tartozott. Jellegzetesen "szögletes", groteszk, mégis meleget sugárzó festményei nagyon sok helyen láthatók: magán- és közgyűjtemények féltett kincsei, szerte a világban. Élénk színekben pompázó girbegurba utcácskái, szabálytalan terei, alaktalan, kopottas épületei, néhány vonással, festékfolttal megrajzolt emberalakjai, állatfigurái, a vásár, az utca színes forgataga - meghitt, szinte mesebeli hangulatot árasztanak: egy erdélyi kisváros békés hétköznapjainak ellesett pillanatait. Nem véletlenül írta róla Jakobovits Miklós, a Barabás Miklós Céh elnöke: "Mi, képzőművészek egymás közt erdélyi Brueghelnek is szoktuk nevezni, hisz a reneszánsz nagy mesterétől átmentette azt a hangulati közvetlenséget, emberi melegséget, amely oly nagy hiánycikk mai életünkben."

Művészként, emberként egyaránt városunkban hordozta gyökereit. "Alapjában véve Nagybánya felelős mindenért" - írta a Kriterion kiadásában 1982-ben megjelent Önarckép című életrajzi kötetében. "Az Incze család a Székelyföld valamelyik református vidékéről került ide... szépapám: Samuel, nagybányai lakos volt, a fia: János - dédapám - a 48-as háborúkból hazakerült Bányára, itt nősült meg, s 1857-ben itt született János fia, az én nagyapám. Kádármesterséget tanult, a szokásos vándorévek után Nagybányán házasodott össze Smajkovszky Rózsa felsőbányai hajadonnal. Minthogy a kádárság Bányán nem volt cikk, borvidékre költözött: Szinerváraljára. Itt lett önálló mester. Az iparág jól ment, rendes kis házat vettek, négy gyermekük lett, közülük egyetlen fiú, az én apám: Sándor. Ő is kádárságot tanult, s mikor megnősült még segéd volt a nagyapám műhelyében."

Incze János 1909-ben, már Szinerváralján született, de gyermekkorában, s később is gyakran megfordult Nagybányán, "kedves jó" Lujza nénje Fazekas utca 7. szám alatti "töpörödött kis bányászházában", vagy a festőtelepen. A nagyenyedi Bethlen Gábor Tanítóképző elvégzését (1934) követően Vársolcon volt tanító, majd Désre került, ahol előbb pedagógusként, később tanfelügyelőként dolgozott. 1952-53 között politikai fogoly volt. Kiszabadulását követően még tanított néhány évig; 1957-től a dési református egyház alkalmazta mint kantárt és tisztviselőt, innen vonult nyugdíjba 1971- ben. Előtte, utána és közben: festett. Első egyéni tárlatának Kolozsvár nyujtott otthont, majd az ország különböző városaiban állított ki, Bukaresttől Marosvásárhelyig, Déstől Csikszeredáig; számtalan csoportos kiállítás résztvevője volt itthon és külföldön. 1989-ben megkapta a budapesti Erdély Művészetéért Alapítvány díját - sorolhatjuk életrajzi adatait...

Incze János nincs többé. Incze János Dés azonban - ahogyan nevét festőként szignálta - képein keresztül örökre része marad az európai, sőt az egyetemes képzőművészetnek.

Dávid Lajos (Bányavidéki Új Szó - Románia)