Szántó András festőművész kiállítása elé

Az utolsó(?) bohém

Bohémek társasága – sokan nevezték így azt a tarka művészcsoportot, amely Hollósy Simont, Thorma Jánost és Réti Istvánt első nagybányai kiruccanásukra elkísérte. Nem tudom – talán maguk a képzőművészek a megmondhatói –, hogy ennek a kifejezésnek – bohém, bohémek – van-e MA létjogosultsága a művészetben, s azt sem, hogyan lehetne e fogalmat pontosan meghatározni. Hiszen már a múlt században sem ugyanazt értette alatta a tisztes polgár és a nagybányai festőművész. Előbbi csakis könnyű erkölcsű nőkre és léha ficsúrokra gondolt, Hollósy számára azonban a "bohémnek lenni" sokkal többet jelentett: az emberi és művészi függetlenség melletti tüntetést egy olyan világban, amely őt – bár messziről tisztelte sokszor – emberként és művészként is nehezen fogadta be.

"Csak azért is azt csinálom, amit én, mint ember és mint művész jónak látok" – érezhető ki Hollósyék egynémely cselekedetéből, de valószínű, hogy valahol benne volt az is, amit Lyka Károly így fogalmazott meg egyik levelében: "Nagy örömmel olvastam, hogy a régi bohémélet új tavaszra ébredt. Hidd el nekem, ez egy lépés a művészet felé. Mert a művészet nem lehet meg művészi temperamentum nélkül, ez pedig éppen a bohémságban találja meg legjobb kifejezését".

Ebben az értelemben: vajon vannak-e ma bohémjeink?

Én azt hiszem igen.

Pedig a XX. század második fele nem kedvezett a függetlenül cselekvő és gondolkozó embereknek. Az utóbbi évtizedben pedig, bár látszólag ledőltek a régi, ideológiai akadályok, szinte azonnal másfajta gondok, másfajta – többnyire materiális – korlátok állottak helyükre. Talán éppen az ezekkel az akadályokkal való szembesülés, talán a művész-elődöktől valamiképpen átöröklődött, megőrzött bohémság maradéka késztette Szántó Andrást arra, hogy emberként közel harminc évesen sportrepülőre üljön s meg sem álljon az aranykoszorús bajnoki címig. Vagy művészként arra, hogy miután egy ideig plakát- grafikával kísérletezett, majd szép rézkarcai, városképei révén vált elismert művésszé, felhagyjon a jól bevált technikával, – részben a közönség által megszokott és megszeretett motívumkörrel is –, s fogva a Balla József hagyatékából tulajdonába került néhány ecsetet, vásznat, szinte egyik napról a másikra nekiálljon aktokat, napraforgókat, portrékat festeni. No és persze "nagybányai kék" eget, zöld füvet, piros cseréptetős házakat – szigorúan csak vászonra – hiszen "nagybányai festőnek" vallja magát, a hajdani híres művésztelepi hagyományok folytatójának.

Szántó András – vagy Andreász, ahogyan újabban műveit szignálja – mindig is szerencséjének tartotta, szerencsét ígérő csillagzatának tulajdonította, hogy a nagybányai festőiskola alapításának félévszázados évfordulóján, 1946-ban született – Szatmáron. Ötvenedik életévét töltötte be tehát, amikor a nagybányai festőiskola a századikat. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola elvégzését követően, 1970-ben került Nagybányára. A rendszerváltásig rajztanárként dolgozott a város különböző iskoláiban, azóta szabadúszó festőművész.

Életben, művészetben sokmindennel megpróbálkozott. A vitorlázó repülésnek csak 45 évesen, 1991-ben mondott búcsút, de ma is szenvedélyes síző; "kisebbik" műterme sílécekkel, botokkal, bakancsokkal van "kibélelve". Ami pedig a művészetet illeti: a plakát- grafikával való kacérkodást követően egy már több mint 500 éve ismert technikát fejlesztett tovább, az aquafortét. A Balla József-féle ecsetek, vászon és festék mellé később festőállványt is örököl Walter Frigyestől – s nem akarja veszni hagyni. Másrészt úgy érzi, hogy bizonyos témák feldolgozásához a rézkarc túlságosan is kemény, méretbeni kötöttségei és színei sem elégségesek ahhoz, hogy a kívánt témák szépségét az igényelt szinten kifejezhesse, így nekifog festeni.

Az utóbbi években elsősorban ennek él. Bár régi főtéri – mai szemmel nézve hatalmas, bálteremnyi méretű – műtermének sarkában még ott áll a rézkarcok készítéséhez szükséges felszerelés, a falakon ma már elsősorban olajfestmények fogadják a látogatót: tájképek, portrék, aktok, virágok. Örökmozgó, minden tréfára kapható ember, talán a legnyüzsgőbb festő a nagybányaiak közül. S talán nem veszi sértésnek ha azt mondom: kitűnően ért ahhoz, hogy – szinte gátlástalan, szent céltudatossággal – hogyan kell eladnia magát.

Ami a mai világban akár létkérdés is lehet.

Sokat fest és gyorsan, megrendelésre is, általában egyszerre több képen is dolgozik. Csakis műteremben, szabadban soha. Büszkén mondja, hogy ha egy évig tétlenségre lenne kényszerítve, akkor is lenne mit eladjon. Képei állandóan ott vannak nem csak a nagybányai, de a szatmárnémeti, külföldi tárlatokon is, sőt az interneten, a számítógépes világhálón is megtalálhatók. Csoportos kiállításokon vett részt Bécsben, Stockholmban, Munkácson, Berlinben, Dortmundban és természetesen számos hazai városban; egyéni kiállításaival Magyarországon, Olaszországban és persze itthon, Romániában találkozhatott a nagyközönség.

Ma is szereti az újat, a változatosat. Vallja, hogy az ember feladata az új keresése. "Ha ez nem lenne – nyilatkozta egyik interjújában – mindvégig ugyanabban a monotonságban tapicskolnánk, de előbbre nem haladnánk." Nos, e szempont alapján ha csak az elmúlt tíz esztendő termésén tekintünk végig, akkor is megállapítható: Szántó András haladt előre. Még akkor is, ha vannak olyanok, akik azt mondják: túlontúl nagyot fordult, míg a hajdani grafikáktól, a jelenlegi, színekben tobzódó alkotásokig eljutott.

Ha kritikusai elégedetlenek is olykor, ő maga nem panaszkodik. Képeit sokan vásárolják, sokan keresik, bár beismeri: néhány év óta lényegesen nehezebb eladni. Az elszármazott nagybányaiak már ritkábban járnak haza, az ittlakók pedig kétszer is megnézik, hogy mire adnak ki pénzt. Mégis úgy érzi: neki "minden bejött".

Elégedettsége azonban nem megelégedettség. Tudja, hogy "a művészember élete végéig adós, ha másnak nem, hát önmagának. S bár állandóan arra törekszik, hogy kiegyenlítse ezt a számlát, tudva tudja: ebből aligha lesz egyenlőségbe hozott mérleg."

A véglények pedig még várhatnak...

A bohémeket (még) nem kell újrateremteni.

Dávid Lajos (Bányavidéki Új Szó - Románia)