Tavaly Sopronban találkozott a szakma

– Sanyi bácsi hogyan lett rádióamatőr?

– 1943-ban Nagyváradon, a postaiskolán tanulva hallottam először a mozgalomról. Háború lévén, engedélyeket akkor nem adtak ki, de elméletben elmagyarázták nekünk, miben is áll a rádióamatőrködés. Általában a posta, vagy a távközlési minisztérium adja ki a névre szóló engedélyeket, amelyen az illető úgynevezett hívójele is szerepel. Az amatőrök két nagy csoportba tartoznak: a megfigyelő amatőrök csak hallgatják, hogy milyen munka folyik a frekvenciákon – ők a rádióamatőrizmus inasai –, a másik csoportba az adóengedéllyel rendelkezők tartoznak, akik már kapcsolatot is létesítenek egymással a rádióhullámok segítségével. Én is megfigyelőként kezdtem, szorgalmasan hallgattam a frekvenciákat, aztán küldtem a sok nyugtalapot – amatőrnyelven: QSL lapokat – s kaptam szépszerivel válaszokat is. Bizony nagy öröm volt, amikor mondjuk egy déli-sarki expedíciótól, vagy Indiából, sőt, a Fokföldről érkezett egy-egy szép színes lap. Volt szerencsém például rádión beszélni Husszein jordán királlyal, Juan Carlos spanyol királlyal, vagy egy Concorde repülőgép pilótájával, Thor Heyerdal expedíciójával és másokkal.

– Ilyenkor beszélgetni is lehet, vagy csak morze-jelekkel váltanak üzenetet?

– Többféle üzemmód is van. Amenynyiben a rádióamatőr ismer idegen nyelveket – főleg az angolt –, vagy véletlenül ugyanazt a nyelvet beszélik, akkor "fóniában", azaz mikrofon előtt, élő hanggal folyik a beszélgetés. A rádióamatőrök nagyon nagy százaléka azonban a morzejeleket is jól ismeri. A távíró egyik előnye, hogy sokkal egyszerűbb az adókészülék, ugyanakkor a morzejelek nehéz terjedési viszonyok között is érthetőek, ahol már a fónia jel, tehát a beszéd belevész a nagy sistergésbe és zajba. Aztán van egy újabb mód, a televíziós képátvitel, ahol állóképet közvetítenek – az illető fényképét, tájképet, bármit – de szerepelnie kell rajta a hívójelnek is, hogy tudni lehessen, ki az, aki közvetíti. Léteznek más lehetőségek is, például amikor átjászóállomásokon keresztül dolgoznak, vagy ultrarövid hullámok segítségével, holdvisszaverődéssel, meteornyomvonalakon keresztül, de ezeket ritkábban használják.

– Mit jelent a rádióamatőrködés: sportot vagy hobbit?

– Ezt is, azt is. Tagadhatatlan, hogy egy hasznos, nevelő tevékenységről van szó, amely fejleszti a kézügyességet, segít az idegennyelvek elsajátításában. Bizonyos karakterformáló hatása is van, hiszen nem lehet akárhogyan beszélni a rádión keresztül, hiszen azt az egész világ hallja, a rádióhullámok nem ismernek országhatárokat. Azt szoktam mondani: minden rádióamatőr az ország fizetetlen nagykövete is egyben. Komoly elektronikai ismeretekre, sőt fizikai felkészültségre is szükség van, hiszen vannak olyan nemzetközi rövidhullámú és ultrarövid-hullámú versenyek, ahol akár 24- 48 órát is a készülék mellett kell ülni, ami nem csak fizikailag, de szellemileg is kimerítő. Ennyi időt eltölteni fülhallgatóval, fóniába – tehát amikor mikrofonba beszél az ember – még elmegy, de amikor "távíróba" folyik a verseny, annyira összpontosítani kell, hogy verseny végeztével azt sem tudja az ember, hogy fiú-e vagy lány, és még órákig hallja a fülében a morzejeleket.

– Kik szervezik ezeket a versenyeket?

– A nemzetközi rádióamatőr szövetség, vagy az egyes országokban működő nemzeti szövetségek, de persze a nemzetközi fórumnak ez utóbbiakat is jóvá kell hagynia, hogy lehetőleg ne keresztezzék egymást és a feltételeik se mind ugyanazok legyenek, legyen bennük egy kis változatosság. Nagyon sokféle verseny létezik, általában kikötés, hogy a világ minél több országával, kontinensével, vagy zónájával kell kapcsolatba lépni, s ezt különféleképpen pontozzák. Versenyen kívül is minden összeköttetés után küldünk egymásnak egy nyugtalapot – főleg, amikor először dolgozunk egy rádióállomással –, ezeket szorgalmasan összegyűjtjük, amelyek alapján lehet aztán különböző diplomákat kérni. Ez olyan trófea a rádióamatőr számára, mint vadásznak a szarvasagancs. Én több száz versenyen vettem részt; itt van például egy amerikai diploma, miszerint 24 óra leforgása alatt több ezer amatőr közül nekem is sikerült minden kontinenssel összeköttetésbe lépnem. Vagy ez a japán diploma, az ún. ázsiai SSB verseny, ahol az elsők között szerepeltem. Három alkalommal országos elismerésben részesítettek: 1972-ben, 1974-ben és 1984-ben.

– Egy rádióamatőr számára sikerélmény minden egyes kapcsolat, amit sikerül megvalósítani. Ezek között is van néhány igazi csemege...

– Így igaz, amikor az egyik déli sarki expedícióval sikerült kapcsolatba lépnem, itt nálunk kb. 34 fokos melegben ültem a készülék mellett, onnan meg azt mondja a rádióamatőr kolléga: jó neked, mi itt mínusz 40 fokban didergünk, s a szélsebesség 120 km óránként. Vagy itt van egy másik QSL-lap, Husszein király fényképével, amint a rádióadója mellett áll.

– Vele hogyan került kapcsolatba?

– A rádióamatőrök rengeteg időt, sok álmatlan éjszakát áldoznak arra, hogy egy-egy ritka állomással dolgozhassanak. Hát így történt, hogy ülök a készülék mellett, hallgatom, hogyan dolgoznak mások, mikor egyszer csak feltűnik egy hívójel, amivel még nem dolgoztam. Mikor befejezte az összeköttetését, én is hívom az ő frekvenciáján, s válaszol is. Kicseréltük a kötelező műszaki adatokat, majd megköszöntem az összeköttetést. Mondta, hogy okvetlenül el fogja küldeni a QSL-lapját, s mivel ez volt az első összeköttetésünk, én is küldjem el az enyémet. Később felhív egy francia amatőr, s azt mondja nekem: kurtán-furcsán elintéztétek egymást, tudod kivel dolgoztál? Igen, a JY7-tel - válaszoltam hanyagul. De tudod ki volt az? Husszein király! Meglepetésemben csak annyit mondtam, hogy hát akkor az Isten éltesse...

– Megtörténik, hogy ugyanazzal a személlyel gyakrabban váltanak üzenetet?

– Hogyne. Amatőr barátságok is szövődnek így. Emlékszem, Venezuelából egy idős rádiósra, aki 1929-ben ment el Romániából. Egy vasárnap reggel a 21 MHZ-es sávot hallgattam amikor sikerült felfedeznem, s ahogy meghallotta, hogy Romániából hívom, hát nagyot kiáltott örömében, hiszen már évtizedek óta nem hallott román szót. Nagyon megkért, hogy vasárnap délelőttönként máskor is legyek kint a sávban, hogy beszélgethessünk. Ugyancsak onnan volt egy magyar lány – az Ica –, aki meghallotta az előbbi beszélgetést s felhívott; vele már persze magyarul beszélgettünk. Egyébként szinte a világ minden sarkában találni olyan rádióamatőrt, aki magyar nyelven forgalmaz. Volt egy érdekes eset: egy algériai rádióamatőrrel beszélgettem angolul, s hirtelen egy szó nem jutott eszembe. Hogy a fenébe is mondják? – mormogtam magamban a bekapcsolt készülék előtt, mire megszólalt az illető: hát mondd akkor magyarul!

– Sanyi bácsi 20 éven át irányította a megyei rádióklub tevékenységét, s közel 15 évig volt a nemzeti rókavadász-válogatott edzője. Milyen elvárásai voltak az amatőrökkel szemben?

– Az, hogy edzője lehettem a nemzeti csapatnak, a nagybányaiaknak volt köszönhető, hiszen az általuk felmutatott eredmények alapján esett rám a választás. Ami az elvárásokat illeti: a klubtagoknak tudniuk kellett azt, hogy itt nem csak egyszerű műszaki elfoglaltságról, időtöltésről van szó, hanem sokkal többről: emberi kapcsolatokról. Így hát a rátermettség mellett talpig embernek kellett lennie minden rádióamatőrnek. Tudnia kellett az alapfogalmakat, s mivel az elektronika hatalmas léptekkel fejlődik, állandóan böngésznie kellett a szakirodalmat. Mivel hobbiról volt szó, az illetőt a kíváncsiság is hajtotta, és szinte játszva tanulta meg ezeket a dolgokat. Hasonlóképpen van ez az idegen nyelvekkel is. Tehát nagyon szeretnie kell azt, amit csinál, mert ez a nehézségek leküzdésében is segít. Nagyon fontos volt a közösségi szellem, a kölcsönös tisztelet. Az igazi amatőrök önzetlenül segítik egymást. Ha én elmennék egy idegen országba zsebemben egy QSL-lappal, amit egy ottani rádióamatőrtől kaptam, nyugodtan becsengethetnék az ajtaján, úgy fogad, mintha a legjobb barátját fogadná.

– Lakásának polcain régi rádióalkatrészeket őríz. Sokat változott a rádióamatőrök világa?

– Össze sem lehet hasonlítani a mai körülményeket az akkoriakkal. Mi annakidején gyári áron jutottunk hozzá alkatrészekhez, a hadseregtől pedig nagyon jutányos áron kaptunk készülékeket, amelyeket át lehetett alakítani amatőr frekvenciákra. Ma horribilis ára van az ezeknek, nem beszélve arról, ha valaki gyári készüléket szeretne vásárolni. Régebben a költségvetésünk is több mindent megengedett, így több tagunk jutott el versenyekre. Ma a helyiség sem megfelelő – egyetlen kis szobából áll, s a Nemzeti Rádióamatőr Szövetség, illetve a megyei fiókok költségvetése minimális. Pedig közel másfélszáz rádióamatőr dolgozik a megyében s legalább hetvenen aktívan rádióznak. Nagybányán 34 rádióamatőrről tudunk, s Felsőbányán is vannak vagy 12-en. A Bogheşiu Carol által vezetett megyei klub tagjai az elmúlt évben is számos hazai és nemzetközi trófeát szereztek, nyugati szaklapok is elismerően írtak tevékenységükről. Idén augusztusban (20-22. között) nemzetközi rádióamatőr értekezletet szerveznek a Şuioron, a Rozsály-tetőn pedig egy kis versenyállomás felépítését tervezik. Persze mindez elég sok pénzbe kerül, így örömmel fogadnak bármilyen segítséget.

– Még be tetszik járni a klubba időnként?

– Sajnos most már ritkábban, nemcsak korom, hanem családi elfoglaltságom miatt is, de amikor lehetőségem van rá, felkeresem őket. Rókavadász versenyeken általában én szoktam betölteni a vezető bíró szerepét, s ha megkérnek edzések lefolytatására s az egészségem is megengedi, szívesen segítek.

A Rádióklub képviselői tavaly Sopronban nemzetközi találkozón vettek részt, ahol főleg magyar rádióamatőrök voltak jelen a világ minden tájáról.

Lejegyezte: Dávid Lajos (Bányavidéki Új Szó, Románia)