Márciusi nemzedék

Hol vannak az ifjak?

Sok mindent elmondtunk már – a mögöttünk sorjázó évtized folyamán nyíltan, azelőtt inkább csak magunkban, rejtjelezve, hogy a hatalom ne értse – március idusáról. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének és leverésének, Petőfi születésének és halálának évfordulói által határolt utóbbi két esztendő során kulturális rendezvények torokszorító pillanatai, vetélkedők ezreket mozgásba hozó lendülete, tudományos értekezletek, szobor- és emlékhelyállító igyekezetünk voltak a megemlékezések mérföldkövei.

Számolni is nehéz lenne, hány könyv, kiadvány, méltató újságcikk, elemzés, internetes web-oldal jelent meg, hány alkalmi kiállítás, tárlat nyitotta meg kapuit '48 vonzásában. Nem csak az anyaországban, vagy a Kárpát-medencében, de Tokiótól Chişinău-ig, Bankok-tól, Helsinki-ig, Moszkvától Ankaráig, szerte a világon, mindenütt. És remélhetően így lesz ez a következő hetekben, hónapokban is. Hiszen az ünnep, az évforduló nem ért még véget, a jubileumi kettős esztendő második felébe éppen csak belekóstolhattunk.

A rendezvények eszmei irányadói kezdettől fogva próbálták szélesre nyitni a résztvevők körét. Igyekeztek nem csak a – nosztalgiázó, múltat idéző együttlétre már koruknál fogva is hajlamosabb – idősebbeket részesévé tenni az eseményeknek, de a fiatalokat is bekapcsolni a programokba. Nyilván tudva, hogy a leggrandiózusabb, kokárdás, könnyes-búsmagyaros ünnepség sem ér semmit, ha nem előre mutat, ha az örökhagyókra emlékezve nem válik maga is örökhagyóvá. Ha nem úgy mutatja fel történelmünk, múltunk tanulságait, értékeit, maradandó kincseit, hogy azt maga is kiegészíti a maga tanulságaival, értékeivel, maradandó kincseivel.

És kinek hagyhatunk örökséget? Az utánunk következőknek. A mostani és mindenkori fiataloknak. Akik történelmünk folyamán nem egyszer bebizonyították, hogy nem csak jövőnket, de jelenünket is nyugodtan rájuk bízhatjuk. Itt vannak példának mindjárt a márciusi ifjak, 1848 "márciusának" vezéralakjai: Irányi (vagy Irinyi) Dániel, ügyvéd és publicista, később igazságügyminisztériumi államtitkár, felvidéki majd pesti kormánybiztos, aki a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről javasolta, hogy vegyék rá a városi tanácsot a 12 pont elfogadására és szabadítsák ki budai börtönéből Táncsics Mihályt. Később, száműzetésben megírja a magyar forradalom és szabadságharc politikai történetét. 1822-ben született, a forradalom kitörésekor mindössze 26 éves. Vagy Irinyi József, ügyvéd, a Pesti Hírlap szerkesztője, képviselő, a rend fenntartására alakított 14 tagú pesti bizottmány tagja, aki március 14-én, az Ellenzéki Kör vitáján megfogalmazza és felolvassa a később 12 pont néven híressé vált politikai program alapváltozatát. Ugyancsak 26 évesen csatlakozott a mozgalomhoz.

Vasvári Pál nevét mindenki ismeri. Író, történész, politikus volt, a márciusi ifjak egyike, aki ugyancsak az Ellenzéki Kör vitáján tűnik ki társai közül, s aki később a Rákóczy-csapat őrnagyaként veszti életét Funtinellánál. Előbb említett társainál is fiatalabb, mindössze 22 éves volt 1848 márciusában. Alig egy évvel volt nála idősebb Jókai Mór, a nagy magyar író, aki a márciusi ifjak egyik vezéreként ugyancsak részt vett a 12 pont megszövegezésében. 1825-ben született, '48-ban tehát alig 23 éves. Gróf Teleki Sándor is fiatalon csatlakozik a szabadságharchoz. Petőfi Sándor, Victor Hugo és Liszt Ferenc barátja, a "vad gróf" kezdetben közhonvéd, majd Bem futára, élelmezési biztosa, ezredes, később résztvesz az olasz szabadságharcban s Nagybányán fejezi be kalandos életét. 1821-ben született, a forradalom idején tehát 27 esztendős. Petőfi Sándor születésének évfordulójára tavaly emlékeztünk. A "legnagyobb magyar költő" a márciusi ifjak vezéregyénisége volt, aki a fehéregyházi csatában hal hősi halált. A forradalom kitörésekor mindössze 25 éves.

Zágonyi Károly, aki már a szabadságharc idején kitűnt bátor cselekedeteivel, de igazán csak az amerikai polgárháborúban vált híressé, s került be Missouri állam történelemkönyveibe, 1822-ben, vagy 1824-ben született, 24-26 éves lehetett tehát, amikor először kardot rántott a szabadság védelmében. De nem csak a magyarok álltak fiatalon a forradalom barikádjaira: Avram Iancu a román forradalom tragikus véget ért vezéralakja 1824-ben született, '48-ban tehát 24 éves; ekkor még forradalmártársa, a magyar-román megbékélés következetes híve, Nicolae Bălcescu sem töltötte be 30. életévét. A tetszés szerint folytatható névsor különösen akkor válik tanulságossá, ha öszszevetjük jelenlegi helyzetünkkel. A Korunk című kolozsvári folyóirat legutóbbi, februári lapszáma indított izgalmas vitát Makkai Sándor: Magunk revíziója című írása kapcsán, s a kérdésre reagáló Kárpát-medencei magyar közéleti személyiségek, írók, értelmiségiek közül többen is jelezték: ijesztően eltorzult a magyarság életkori megoszlása. Éppen azok az életkori kategóriák hiányoznak közösségünkből, amelyekre a jelen és a jövő feladatainak felvállalása hárulna. A nyugdíjasból alapkáder lett, a közösségi feladatok vállalásában tömegével vannak jelen a 65-70 évesek, sőt – Nagybányán is van erre példa – olykor a 80-on túliak is.

Márciusi ifjak helyett ma már leginkább csak márciusi öregekkel dicsekedhetünk. Ha végigtekintünk társadalmi szervezeteinken – RMDSz, EMKE, művelődési társaságok, baráti körök, szakmai szervezetek – kevés, nagyon-nagyon kevés kivétellel legjobb esetben is a jó középkorúak állnak a cselekvés porondján mindenütt. Segíteni talán még szívesen (be)segítenek mások, fiatalabbak is, de a legkisebb felelősséggel és rendszeres munkával járó tisztségtől is ódzkodik mindenki. Nem egy Máramaros megyei magyar szervezetet ismerek, amelynek vezetője már évek óta próbálja átadni másnak, fiatalabbnak a stafétabotot, sikertelenül. Senki sem vállalja. Sőt, olyan csoportot is ismerek, amelynek – éppen az ebből adódó gondok elkerülése végett – nincs is választott vezetője; még jó, hogy egyelőre nagyon jól működnek anélkül is.

Hol vannak hát a márciusi ifjak?

Érdemes a kérdés másik oldalát is megvizsgálni: neveltünk-e magunknak márciusi ifjakat? Vagy csak asszisztáltunk a közösségi szerepvállalást ("nagyosan") alapítványi pénzek körül zajló, "sikkasztottam vagy nem sikkasztottam" vitára szűkítő ifjúsági szervezetek ténykedésénél, amelyek tevékenysége évek óta "menedzserképző táborok" szervezésében merült ki, melyek végzettjei éppenséggel semmit sem menedzseltek?

És még egyszer: neveltünk, nevelünk-e magunknak márciusi fiatalokat?

Neveltünk-e, nevelünk-e magunknak elitet, szervező, élenjáró értelmiséget? Vagy ez ma már "nem menő", nem divatos, – mert nevelni sem az, csak oktatni, tanítani. Versenyt futunk az egyre dagadó információáradattal, kétségbeesetten próbálunk mindent belegyömöszölni gyermekeink fejébe, mert azt írja elő a tanterv, s nem vesszük észre, hogy ez egyrészt biológiai lehetetlenség, másrészt a legfontosabb, az életre való felkészítés, mi végül is legfőbb feladata lenne mindenféle iskolának, valahol mindig elsikkad...

Egyébként is – mondjuk gyakran – "hagyjanak békén ezzel az örökös magyarkodással!", "minket már rég kiábrándítottak mindenfajta közösségi, jelszavas szerepvállalásból a diktatúra évtizedei". "Nekünk most nincs időnk", "nekünk elég a napi robot","nekünk gyermeket kell nevelni" (azt az egyet, esetleg kettőt!), vagy "csinálja az, akinek ideje van rá!" Azért igényeink vannak. Reklamálunk és számonkérünk ha "ebben a városban nem történik semmi", vagy ha megint kissé öregesre, nosztalgiásra, unalmasra sikeredett a megemlékezés. Vagy már nem is kérünk számon, csak hallgatunk és lemondóan legyintünk, gyermekeinket pedig lehetőleg külföldre küldjük tanulni, hátha ottragad, ott tartja a szakma, megnősül vagy férjhez megy, s akkor nem kell magyarázkodni, hogy kit (nem) hagyunk magunk után, "elvégre nem tarthattuk őket itthon erőszakkal". Panaszkodunk, hogy nincs kulturális élet, hogy itt már jövője sincs a magyarságnak... Persze, nincs, mert a JÖVŐNK vagy nem született meg, vagy elrománosodott, vagy "bárhol, csak itthon ne élje le az életét." A maradék kevés jövendőnk pedig – magáramaradván – itthon keseredik bele a szélmalomharcba...

Hol vannak hát a márciusi ífjak?

Nem tudom, hogy készült-e ilyen felmérés, de érdemes lenne összehasonlítani, hogy mit jelentenek a kifejezések – haza, szülőföld, hazafiság, közösség, nemzet – Amerikában vagy Nyugat- Európában és a volt szocialista tábor utódállamaiban, idehaza. És elgondolkozni azon, hogy miért van ez így, és hogy miért tart ott ma a sokat szidott, mert nagyon sok hibát hordozó, de belső, közösségi energiáit kétségkívül kitűnően hasznosító Nyugat ahol tart, és miért tartunk mi itt, ahol tartunk. Hogy kinek a hibájából, az már nem is lényeges, csak az, hogy hogyan lehetne ezen idehaza változtatni.

Én szívem szerint fognám és kivetíteném az égre, hogy mindenki lássa azokat a képeket, amelyeket a minap kaptam kölcsön valakitől. A szépen rendezett album fotói az egykori Nagybányai Magyar Tannyelvű Középiskola diákjainak KÖZÖS rendezvényein készültek az ötvenes évek második felében: a közös kirándulások alkalmával, a tornaünnepélyeken, a közös szabadtéri vetélkedőkön. Nagyon sok felvételt az épület emeleti ablakaiból kattintottak el, mintha a fényképész a többnyire egyforma fehér ruhába, tornamezbe öltözött gyermekek százaiból áradó hihetetlen erőt próbálta volna egyetlen képkockába süríteni: egy egészséges, fiatal, élő közösség sugárzó erejét...

Ezért van tehát szükség arra, hogy ezúttal is mindenekelőtt a fiatalok legyenek azok, akiket bevonunk '48 bűvkörébe. De őket nekünk kell meggyőznünk arról – igen, éppen nekünk, kiábrándult, megkeseredett, robotoló, gyermeket nevelő, harmincasoknak, negyveneseknek, ötveneseknek, hatvanasoknak –, hogy színpadra lépni, szavalni, versenyezni és kiállításokra járni, klasszikus zenét hallgatni, táncházzenekar mellett ropni a mezőségit, kórusban énekelni, előadásokat szervezni, s mindenekelőtt részt vállalni, sőt részt követelni a közösségi munkából, nem divatjamúlt, nem maradi dolog, és nem unalmas iskolai kötelesség, de akár fiatalos és divatos kikapcsolódás is lehet.

Mindenekelőtt azzal, hogy példát mutatunk. És magunk is színpadra lépünk, és szavalunk és versenyzünk, és kiállításokra járunk, és klasszikus zenét hallgatunk és táncházzenekar mellett ropjuk a mezőségit és kórusban éneklünk és előadásokat szervezünk és részt vállalunk, sőt követelünk a közösségi munkából. S aztán, ha eljön az idő, szép lassan átülünk a nézőtérre, átadjuk a helyünket az újabb nemzedéknek.

Mert akkor már – így és csakis ÍGY – lesz újabb márciusi nemzedék!

Dávid Lajos (Bányavidéki Új Szó - Románia)