Eladhatók-e a soproni műemlékek?
Az ingatlanpiac szabályai lassan körvonalazódnak

    Lehet-e és szabad-e kereskedni városunk műemlékeivel? - e kérdés joggal merül fel Sopronban, a “műemlékek városában”. Mindenki tudja, hogy a múlt gazdagságáról tanúskodó építészeti alkotások – nemzeti műemlékek és helyi védelem alatt álló építmények – megtartását országos törvények és helyi rendeletek teszik kötelezővé. A meglévő épületvagyon megőrzése azonban nem csak a tulajdonos érdeke. Városunk minden egyes lakója ugyanúgy érdekelt az örökölt történeti környezet – a közösség kézzel fogható “emlékezete” – fennmaradásában, mint maga a tulajdonos. E hatalmas kulturális kincs igazából nem a mi tulajdonunk, sokkal inkább csak “haszonélvezői” vagyunk gyermekeink és unokáink örökségének.

1. A műemlékvédelem emelkedett eszméje és az ingatlanforgalom igencsak gyakorlatias érdekei mégis összekapcsolódtak az utóbbi időben. Kongresszusokon, tudományos üléseken hevesen vitatkozunk arról, hogy lehetséges-e az örökséget védők és az ingatlankereskedők között eredményes együttműködés. Egy éve éppen az Europa Nostra – kontinensünk legnagyobb civil műemléki szervezete – luzerni közgyűlésén szervezett tudományos fórumot ez ügyben. Úgy látjuk, hogy a műemléki ingatlanpiac szabályai lassan körvonalazódnak kontinensünkön.

    Vannak persze olyan becses építészeti emlékek, melyeket nem lehet és nem szabad “piacra vinni”. Nem eladó a soproni Tűztorony, de az egykori Megyeháza sem; és merem remélni, hogy nem eladók Sopron középkori templomai. Gyorsan hozzáteszem persze, hogy Angliában vagy Németország új tartományaiban nem ritkaság a használaton kívüli templomok eladása és más célú felhasználása sem. Sok esetben elkerülhetetlen ugyanis a tulajdonos-váltás, hiszen az eladás és újrahasznosítás kínálja az egyetlen lehetőségét a kivételes értékű emlék megújulására, szakszerű fennmaradására.
    Jól bizonyítja ezt a Templom utca 18 - 20 - 22. számú műemlék házak megújulásának szerencsés története.
    A nyugat-európai ingatlanpiacon a legutóbbi időkben érdekes helyzet alakult ki.
    Egy-két évtizede ugyanis kapós “új árukat” dobtak piacra: elegáns régi középületeket, hatalmas gyári csarnokokat, felhagyott dokkokat és raktárakat. A szakma nagy meglepetésre a felsoroltakon túl a műemlék paloták, villák és díszes polgárházak is az eladási listák élére törtek.
    A helyzet nem egyik napról a másikra változott meg: okai pedig ma már egyre nyilvánvalóak. Érdemes sorra venni ezeket.
    A polgári állam szolgáltatásai - közigazgatás, oktatás, egészség-ügy – átszervezésével kiváló helyzetben lévő – legtöbbször a történeti belvárosokban elhelyezkedő – régi épületek, műemlékek szabadulnak fel: kézzelfogható igény, hogy ezeket a piacon eladásra kínálják. Ezzel egyidőben a korábban államosított nagy nyugat-európai ipari üzemek, állami vasúttársaságok, szolgáltatók és közművek is megint magántulajdonba kerültek (ez nálunk sem lesz másképp). Az új tulajdonosok kezelésében számtalan régi épület vált szükségtelenné, ezek egy része azonban magas szakmai és művészeti értéket képviselt: a régi építményeket ezért “nemzeti és társadalmi érdekből” nem hagyták elveszni.
    Ezeknek a rendeltetésüket vesztett régi épületeknek a megmaradását nagyban elősegíti, hogy a magukra adó új intézmények, vállalkozások – lehet ez új egyetem, biztosító társaság vagy bormárka – az esetek többségében nagy izgalommal kutatják azokat az épületeket, melyek helyreállítva megadhatják az új szervezet – de akár egy-egy új áru vagy iparcikk – összetéveszthetetlen arcát. A Tokajban birtokot szerzett franciák kastélyokat állítottak helyre, melyeknek képe hamarosan megjelent az egyes borfajták etikettjén. De a bécsi egyetemet sem a Votivkirche melletti jellegtelen betonkolosszus jelképezi többé, hiszen az intézmény átköltözött a régi városi közkórház késő barokk épületeibe: az oktatók és hallgatók egyformán elégedettek az átköltözésből származó ilyesfajta “gazdagodással”.
    Úgy gondolom, hogy szűkebb és tágabb környékünkön is vannak feleslegessé vált vagy méltatlan célra használt középületek. A szomszédos Győr “szégyenfoltja” például a Frigyes-laktanya – országos listán szereplő, értékes műemlék – melynek megfelelő hasznosítását jó tíz éve képtelen megoldani a város. A meggondolatlanul privatizált hatalmas épületegyüttes helyén a befektetők mamut bevásárló központot akarnak létesíteni, ez ellen azonban a környék lakói és a győri lokálpatrióták egyaránt élénken tiltakoznak. A laktanyai épületei ezzel szemben – hasonlóan a soproni egykori Honvéd Főreáliskolához, melynek létesítményei közel egy évszázada szolgálnak egyetemi célokat – leginkább oktatási célra lennének hasznosíthatók. Az épület sorsa heves politikai vitákat kereszttüzébe került: közben az értékes együttes állapota folyamatosan romlik.
    Az eladási statisztikák egyértelműen azt mutatják, hogy a világban a kiürült ipari csarnokok, gyárépületek, műhelyek, raktárak iránt is meglepően nagy a kereslet: ilyen emlékekből szép számmal találunk Sopronban is.
    A történet New-Yorkban kezdődött, ahol a “Factory” – “gyártelepek” – épületeinek sikeres átalakítása iroda, lakó- és szabadidő célú rendeltetés céljára valóságos építési lázat indított el. Az ipari épületek újrafelhasználásának divatja aztán átterjedt Nyugat-Európában is. Ami szakmailag és emberileg is érthető, hiszen a régi ipari csarnokok világosak és nagy terűek, szinte mindenre használhatóak, építészeti részleteik pedig a múlt hangulatát sugározzák: globalizálódó világunkban az egyedit – értsd ezalatt: a megnyugtatóan “emberit” – képviselik.

Winkler Gábor