Éppen időben jött ez a román-magyar meccs.

Több, mint focimeccs...?

Éppen időben jött ez a román-magyar meccs. Így újra felidézhetik egyesek, hogy a hunok – a lovaik nyerge alatt puhított hússal – betolakodtak egykor Erdélybe, s kiragadták annak földjét Dácia Anyánk szent testéből. Az alkalmi hazafiak pedig felemlegethetik, hogy Basta generális valójában magyar volt, hogy a bozgorok vették el Avram Iancu eszét, s végül is megint csak ők, a barbárok üldöztek, nyomtak el minket a bécsi diktátumot követően, s utolsó, sokat vitatott találkozásunk alkalmával is, a Népstadionban. Az Erdély földjén kiontott sok-sok tonnányi vér s a Budapest parkolóiban szétvert szélvédők bosszúért kiáltanak, férfias román bosszúért! Aki azt hiszi, hogy a Ghencea stadionban csak egy egyszerű labdarúgó- mérkőzésre kerül sor, az téved.

Valójában egy igazi küzdelem fog ott lezajlani, de mit is mondok atyafiak, nem is küzdelem, hanem a szó szoros értelmében vett háború! A mérkőzésen, a meghívottak páholyának magasságából maga Decebal, Glad, Gelu, Menumorut, Gheorghe Doja (nem, ez mégsem, hiszen mintha székely lett volna...), Mihai Viteazul és Samuil Micu vigyázó tekintete őrködik majd fölöttünk, a nemzet hősi árnyainak szent társaságában. A folyó és a faág – hagyományos barátaink – ezúttal is segíteni fognak majd minket abban, hogy keresztbetegyünk a piros- fehér-zöld támadóknak. Az évszázados sanyargatás és a hosszú percekig tartó területi uralom, mit annyi győzelem nélküli meccs alatt gyűjtöttünk össze kedves honfitársaim, bosszúért kiált! S a kárpáti- dunai domborzati formák, együtt a boldog jegytulajdonos drukkerek ezreinek táborával fogják sivítani, fütyülni és hujjogatni a sértő magyar himnusz akkordjait. A hatalmas, hazafias hórukk egyszeriben feledtetni fogja azt a sok-sok becstelenséget, amit el kellett szenvednünk a honvédek miatt. Mert ilyen a román: 90 perc alatt akarja megoldani mindazt, amit nem oldott meg egy egész történelem folyamán.

És éppen ezért mondom: ez a meccs éppen időben érkezett. A sok nemzetiszínű agyú "zöld román" számára ez a játék valójában nem más, mint kitűnő alkalom a nemzeti propagandára. Történelmi lehetőség tűnt föl a láthatáron: végre behúzhatunk egyet a bozgoroknak, a keresztyéni jelmondat szellemében, miszerint ha egy magyar huligán arcon üt téged Budapesten, akkor te lehetőleg kettőt adj neki vissza és verd szét a képét Bukarestben! Ilyen lelkülettel már csak a NATO- hoz és az EU-hoz kell csatlakoznunk, szeretett román népem! Persze, azt sem mondom, hogy bamba félelemmel menjünk elébe a mérkőzésnek, ahogyan a nevezetes '72-es találkozó előtt is tettük, amikor a görcsös közönség előtt csak egy 2-2-re voltunk képesek. Ajajaj... De azzal a gondolattal nekivágni a játéknak, hogy muszáj nekünk minél kegyetlenebb bosszút állni a magyarokon, számomra nem tűnik egyébnek, mint egy hisztéria kezdetének. Márpedig a hisztériát csak egy lépés választja el a a hipochondriától. Abból kiindulva, hogy elégtételt csakis a játéktéren veszünk, továbbá azzal a meggyőződéssel élve, hogy Európa civilizált részéhez tartozunk (amelynek bajnokságában – végül is – játszunk), kigondoltam egy akciótervet a román-magyar meccs idejére. "Academia Caţavencu"-s kollégáim bíztatására, s azzal a tudattal, hogy a mi drukkereink sportszerűbbek mint az övéik, elkészítettem, nos, nem egy harci tervet, hanem egy egyszerű békés javaslatot. Íme, miről is lenne szó: mi lenne, ha a román-magyar meccsen, a magyar nemzeti himnusz hangjaira jólnevelten felállnánk, kezünkben – botok, láncok és lázító feliratok helyett – egy-egy szál virággal? Bár első látásra költőinek tűnhet, kollégáim elképzelését a lényeget tekintve realistának és megvalósíthatónak tartom. Ha már mindenképpen meg akarjuk verni őket, akkor verjük meg őket virágokkal. Románok, irány a virágbolt!

Viorel Motoc (ProSport, 1999. június 1.)

Fordította: Dávid Lajos (Bányavidéki Új Szó - Románia)