Thealter 12.

A közelmúltban esett dél-magyarországi látogatásaim után úgy tűnik, nyugodt szívvel megállapítható: errefelé tölteni nyarunkat kiváló ötlet. A sorban Pécs, Baja után Szeged következett, a városban, ahol a nyári estében fürtökben sétálgatnak a magányos leány galerik, a mindenféle nemzetiségű társaságok, és a kerthelységekben a lakosság teljes spektruma képviselteti magát. Szerdától vasárnapig pedig a magunkfajta kultúr turisták is gazdagították a hely színeit, prédára várva róttuk a Régi Zsinagóga és a Pinceszínház felé vezető utcákat.

Az idei Thealter kevésbé volt fárasztó mint a tavalyi, mikor esténként őrület vett erőt rajtunk, döntésképtelen helyzetbe hozva az éppen aktuális programok száma, egyidejűsége és fizikai távolsága okán. Nem vagyok biztos benne, de a szofisztikált Sziget-érzésnek számomra ez a legerősebb megnyilatkozása; programfüzettel és térképpel a kézben állni egy utcasarkon és várni, míg előérzeteinkből, szórványos információk kusza halmazából összeáll valami dirib-darabos kép, ami alapján végre határozat hozható, hogy akkor merre érdemesebb elindulni. Avagy valamely előadást karóránkkal párhuzamosan figyelni, illetve az előbbit sokkal inkább csak számon tartani, miszerint még tart, és várni a pillanatot, amikor elsötétül a szín, és az ajtóból még tapsolni egy sort, majd futni, hiszen valami, valahol a város túlsó sarkában már elkezdődött.

Az idei Thealter sokkal humánusabb volt ennél, és esténként a koncertek, előadások, vetítések az időfolyamba elegáns közökkel lettek belecuppantva, igazából sajnáltam ezt. Hogy miért is alakult ez így, azt könnyedén kitalálhatja bárki, nos, igen, a pénz az oka, amely ebben az évben épp hogy csak csordogált a fesztivál kasszájába, és ez azzal is jár, hogy a búcsúzáskor megint oda kell tenni egy szomorkás mosolyt a végére, meg azt, hogy "ha lesz", legyünk optimisták, miért ne lenne?

Legalábbis a minőség mindenképpen indokolná a folytatást, estéről estére az egyébként nem túlságosan népes közönség olyan kiváló előadókat láthattak, mint a Hólyagcirkusz, az Andaxinház, vagy a Közép-Európa Táncszínház, amely a legkiemelkedőbb műsort produkálta Móricz Zsigmond Barbárok című novellájának fénybe-árnyékba, színekbe, de leginkább természetesen mozdulatokba való átültetésével. Az ismert csoportok mellett jelen voltak kisebb, szintén üde színfoltot képviselő társulatok is, mint a Cuhárés Bábműhely (Szkalicki Adél, Tóth Andrea, Kiss Ágnes), akik igazán mókás, sajátosan előadásmódú bábjátékokkal szórakoztatták a nagyérdeműt, avagy mint a Nemodin Színház (Márkus Judit, Varga Eszter) akik Ingmar Bergman film novelláját értelmezték saját nyelvükre /sona címmel.

Talán egy árnyalattal kevésbé hangos sikert aratott a zenei szekcióban Korom Attila zenekara, aki önmagát Petőfi reinkarnációjaként és Cseh Tamás követőjeként definiálta, ami bizonyosan megrebegtet egy-két melankóliára/romantikára hajlamos női szívet, de ebben az erősen kísérleti közegben mindenképpen furcsán hatott.

Mondjuk úgy, nem ő volt az öt napon át tartó alternatív színházi fesztivál meghatározó jelensége, sokkal inkább kontrasztot teremtett, kiemelte a többieket, akik pontosan azt produkálták, amit vártunk tőlük, utakat kerestek és mutattak meg, gondolatokat ébresztettek, érzelmeket kavartak, és mindenek előtt megnyugtattak afelől, hogy a művészetek ezen oldalágai jócskán növekednek, indáznak, egymásba kapcsolódnak és szétválnak, újra termelik napi betevő szellemi táplálékunkat. Hódolat nekik.


OKR