Mt 14.13-21 A hír hallatára Jézus elhajózott onnan egy elhagyatott helyre, hogy egyedül legyen. De a nép tudomást szerzett róla, és gyalogszerrel utána ment a városokból. Amikor kiszállt, már nagy tömeget talált ott. Megesett rajtuk a szíve, s meggyógyította betegeiket. Amikor beesteledett, odamentek hozzá tanítványai, és figyelmeztették: „Elhagyatott itt ez a hely, s már az idő is későre jár. Bocsásd el a népet, hadd széledjenek szét a falvakba, hogy élelmet vegyenek maguknak!” Jézus azonban így válaszolt: „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” „Csak öt kenyerünk van, és két halunk” - felelték. „Hozzátok ide!” - mondta, s meghagyta, hogy a nép telepedjék le a fűre, majd fogta az öt kenyeret meg a két halat, föltekintett az égre, és megáldotta őket. Ezután megtörte a kenyereket, odaadta tanítványainak, a tanítványai pedig a népnek.Mindnyájan ettek s jól is laktak. A maradékból tizenkét kosarat teleszedtek. Az asszonyokat és a gyerekeket nem számítva mintegy ötezer férfi evett.

"Ti adjatok nekik enni", mondja Jézus a csodás kenyérszaporítás előtt, de ez volt a müncheni Eucharisztikus Világkongresszus vezérgondolata is. Feladat a tanítványoknak, mert nekik ma is van, mit adniok.
A kereszténynek kötelessége egyoldalról, hogy munkájával megszerezze a kenyerét. Nem henyélhet, nem várhatja el, hogy mások tartsák el! Ugyanakkor kötelessége a rászorulóval megosztani, résztvenni a különböző karitatív alkalmakon, valós kenyeret (is) adni az éhezőknek.
A másik oldalon pedig tudjuk, hogy van egy olyan Krisztustól ránk hagyott kenyér, melyet ugyancsak szétoszt az Egyház minden arra rászorulónak.
Sokan azt állítják, hogy milyen nagy lemorzsolódások vannak az egyházon belül! Milyen létszámcsökkenést mutatnak a számlálási-adóbevallási adatok! Ez mind lehet igaz. De az is igaz, hogy alig több, mint fél évszázaddal ezelőtt Magyarországon az szinte elképzelhetetlen lett volna, hogy egy "sima" vasárnapi misén a templomlátogatók többsége áldozzék. Igen, karácsonykor és húsvétkor szinte puskaropogásszerű gyorsasággal nyitódott és csukódott a gyóntatószékek ajtaja, hogy aztán a lelkész számára a breviáriumozás kiváló helyévé váljon az év többi napján. Évközi vasárnapokon pedig csak az az egy-két "szokásos" öregasszony lépett oda az áldoztatórácshoz, hogy "megakassza" a mise menetét, a ministránsok nem kis bosszúságára.
Pedig tudták akkor is, hogy amit kapnak, az kenyér, és itt idézhetnénk Jézusnak az erre vonatkozó, a táplálást, a folyamatosság gondolatát sugalló mondásait. Kevés örvendetesebb dolog van, mint a szentáldozáshoz (más keresztyéneknél úrvacsorához) járulás gyakoriságának növekedése. Az öröm alapja, hogy a hívők döntő többsége felismerte: szüksége van a gyakori vételre. Ebből azonban az is származik, hogy a gyónások korlátozott lehetőségének kényszere miatt is, igyekeznek napközben, hétközben úgy élni, hogy a következő találkozáskor ismét az asztalhoz járulhassanak, ahol az el nem fogyó kenyeret osztják.
Nem becsülhető túl az Úr teste vételének jelentősége. Ha ugyanis nem tapasztalnák ezt minden alkalommal az oltárhoz járulók, akik a pap, vagy a püspök által engedélyezett civilek kezéből veszik magukhoz az örök élet kenyerét, akkor nyilván legközelebb "maradnának a helyükön" és nem állnának sorba.
Ministráns koromban, amikor a latin nyelvű mise szövegét már egészében kívülről fújtam, nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy egy nagyon idős papnak segédkezzem a misén, figyeljem a szöveget és áldozás után az ostyatartón, az akkor még jó szemem segítségével, összeszedjem a szent ostya morzsáit. Ma is csak megindultan tudok visszaemlékezni ezekre a pillanatokra. Áldom az Istent, aki ilyen lehetőséggel ajándékozott meg, aki már akkor ilyen "közel" engedett magához.
- DI -