Román romák "csendélete"...

Román romák "csendélete"...

... Néhány erősebb férfi karvastagságú faágakat szállít hazafelé a hátán. Mikor megpedzem, hogy talán nem lenne tanácsos az erdésszel találkozniuk, először megijednek, aztán könnyedén legyintenek:

– Ó, csak száraz ágakért jöttünk!

Egy idő után megszokom a nyüzsgést s elkezdem figyelni a túlsó partot, Kelence falu cigánytelepének nyüzsgését. A hűvös idő ellenére hiányos öltözetű gyerekek táncolnak elő a házak közül kergetőzve, le a Szamos-partig. Birkóznak, verekednek a zöld pázsiton. A telep életéhez a vad, lármás zene is hozzátartozik, amely az innenső partot is betölti. A zenebonához a fejszék ütemes csattogása társul. Fát vágnak.

– Erdő és víz mellett lakunk, bolondok lennénk, ha fáér és halért pénz adnánk – hangoztatják nem egyszer az itt lakók.

Hangos kiáltásokra leszek figyelmes, a kelencei oldalról. Két férfi értesíti éppen a cikói barátokat, hogy nemsokára átruccannak hozzájuk egy kis kikapcsolódásra. Az ősi "telefonpárbeszédet" hamar tett követi. Előkerül a kétszemélyes csónak és beszállnak. Pár perc múlva már ki is kötnek a túlsó parton. Vállukra vetett lapátokkal sétálnak cikói barátaik felé. Előtte azonban még elbeszélgetek velük.

– Én és a barátom vagyunk az "indiánok" – mutatkoznak be. – Így neveznek minket a cigánytelepen különcködéseink miatt. Ezt az utat a csónakkal mindennap megtesszük. Időt nyerünk vele, mert egyébként, ha át akarunk jönni a cikói oldalra, le kell mennünk a sülelmedi gyaloghídig. Pedig tessék nézni, még ma is áll a három hídpillér, amelyet a magyarok raktak le a Szamosba a második világháború idején, de befejezésükre már nem volt idő. A múlt rendszerben nem foglalkoztak azzal, hogy hídat építsenek rájuk. Attól féltek, hogy alá vannak aknázva. Így maradtak a mai napig is. Pedig ha akkor a magyarok bevégzik a hidat, ma jobb összeköttetésünk lenne a Szilágysággal is – mondja az öregebbik "csónakos" kíváncsiskodásomra...

Nem csak a szamoscikói és kelencei cigánytelepeken élik könnyelmű életüket színesbőrű honfitársaink, hanem Nagybányán is. Valósággal elárasztják a város piacait: italoznak, veszekednek, rosszabb esetben lopnak, adják-veszik amit csak lehet: valutát, mezőgazdasági értékjegyet. A napokban a Mészárosok tornya melletti valutapiac nyüzsgésében rájuk kérdezek: mennyiért veszik a 175 ezer lejt érő értékjegyet?

– 120 ezerért – érkezik a kurta válasz.

– És aztán, miért csak ennyiért?

– Domnule, azért, mivel gázolajat nem lehet venni rajta – jött a felvilágosítás.

– Ha gázolajat nem is, de más egyéb vásárlására csak jó? – akadékoskodom tovább.

– Amit mondtam, megmondtam. 120 ezer lej és kész. Hány darabja van?

– Egy sem.

– Akkor meg minek tart itt fenn? Eredjen a dolgára!

Odébbkotródom. Hátam mögött újra felcsendült a vastag, nikotinedzett hang:

– Cupon agricol cumpărăm!!!

Rendőr sehol.

"Miénk itt a tér..."

De nem csak ez, az állomás környéki élelmiszerpiac is az ő birodalmuk. Ahogy a falusi kistermelők felhozatalát mustrálgatom, az egyik asztal tetején vígan sziesztázó társaságra leszek figyelmes. Mellettük egy üveg pálinka és egy tacskó. A gazdi kacagva meséli barátainak, hogy milyen okos, hűséges kutyusa is van neki. Ezidáig már háromszor adta el 150 ezerért, de mindig hazament.

A közelükben levő italbódénál egy férfi és egy nő köt alkalmi ismeretséget és távoznak...

Kisvártatva két férfi jelenik meg, biciklit tolva. Hiába a civil ruha, a kutyás társaság felismeri őket s már ketten is ugranak a bódéhoz sört venni a melegtől pihegő rendőröknek. Az imént távozott nő után kérdezősködnek, jegyzetelnek, címet írnak fel, kiisszák söreiket majd távoznak.

A kutyás társaság pedig nagyokat röhögve szétszéled a piac minden irányában...

Vicsai György (Bányavidéki Új Szó - Románia)