Mt 14.22-32 Ezután nyomban szólt a tanítványoknak, szálljanak bárkába, és evezzenek át a túlsó partra, addig ő hazaküldi a népet. Miután hazaküldte, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben besötétedett, s ő ott volt egymagában. A bárka már jópár stádiumnyira járt a parttól, hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején a víz tükrén elindult feléjük. Amikor a tanítványok észrevették, hogy a vízen jár, megrémültek. „Kísértet!” - mondták, s félelmükben kiabáltak: Jézus azonban megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” Erre Péter így szólt: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!” „Gyere!” - felelte. Péter kilépett a bárkából és elindult Jézus felé a vízen. Az erős szél láttára azonban megijedt, és amikor merülni kezdett, felkiáltott: „Uram ments meg!” Jézus kinyújtotta a kezét és megfogta. „Te kishitű - vonta kérdőre -, miért kételkedtél?” Amikor beszállt a bárkába, a szél nyomban elült.

Vannak evangéliumrészletek, melyek egy-egy kedves történet kapcsán kitörölhetetlenül összekapcsolódnak a civil élettel, kedves anekdotákkal.
Ilyen a mai is, melyhez a kapcsolódást Reinhold Steeher püspök nagyszerű könyvének egyik története adja.
Az akkor még káplán Steeher falusi gyernekeket oktat, akik a nyelv finomságait kevésbé ismerik, és mindent a maguk darabos módján fejeznek ki.
Éppen a vihar lecsendesítése van soron, amikor a kikérdezést bizony komoly megakadások, szűkszavúság akasztja meg többször is. Szavankénti, "harapófogóval kihúzott" feleletek formájában már eljutnak addig, amíg a bárkába szálló Jézus meg nem szólal. Itt azonban láthatóan komoly nyelvi akadályok tornyosulnak a gyermek elé, akárcsak a bárka elé a viharos tengeren.
Már többször megkérdezi a pap, hogy mit mondott Jézus a tanítványoknak, mire a gyermek nagynehezen kiböki:
-Akkor azt mondta a Jézus: "Ti beszariak!"
Nos, akinek élete ladikját már megdobálta akármilyen vihar, az tudja, hogy a fenti kifejezés bizony legalább olyan közel áll az élet valóságához, mint a kishitűség. Lehet, hogy az utóbbi irodalmibb és közvetlenül mutat a félelem eredetére, de az érzés, az bizony az iskolásunk szájából hangzott tökéletesebben.
Ha már tréfa, legyen teljes: két idősebb pap áll fiatal kollégájuk társaságában a vízparton. A két idősebb fogja magát, majd a vízen futva átszaladnak a tulsó partra, s onnan bíztatják a fiatalt, aki egy pillanatnyi habozás nélkül vág neki a vízi útnak, de már az első lépés után elmerül. Megszólal az egyik idősebb: "A hite már megvan, most már csak azt kellene elmondani neki, hol vannak a cölöpök!"
Ugye, milyen emberközeli mind a két történet? Talán azért, mert volt már hasonló tapasztalatunk, vakmerőségünk, nyelvi-hitbeli tehetetlenségünk.
Az evangéliumi pontos, dokumentarista leírást talán jól kiegészítik a mi személyes tapasztalataink, amit a humor határain belül szállóigeszerű tömörséggel fejezünk ki, miközben annyi minden jut az eszünkbe!
- DI -