Tizenöt-húsz tagú tétlen tinédzser banda telepedett meg második emeleti ablakom alatt – a kevés zöldövezettől, játszótértől is megfosztott betongarázs-negyedek áldozatai. A fiatalok, fiúk és lányok sőt leányanyák (olykor karonülő csecsemőikkel együtt), órákon át ücsörögtek a parkoló piszkos járdaszegélyén, sörös- és kólásüvegekkel, cigaretta-csikkekkel, napraforgómagos tasakokkal, később lerágott dinnyehéjakkal körülvéve, s az otthagyott szemét, papírhulladék és üvegcserepek között verték a blattot, vagy csak lökték a zaftos kifejezésekkel tarkított szöveget. Egyikük gépkocsija a közelben parkolt, gyakran az autóba épített kazettás magnót is bekapcsolták, maximumra csavarva a hangerősítőt, s ilyenkor aztán órákon át hallgathattuk ugyanazt a dallamtalan, ritmustalan pocsék román divatzenét. Előszeretettel késő este, éjszaka gyűltek össze – ilyenkor rendszerint már alkoholmámoros állapotban kurjongatva –, vagy szombat-vasárnap délutánonként, amikor a legtöbb ember pihenni szokott. Ha rájuk is szólt néha valaki, eredménytelenül; többnyire néhány keresetlen szó és kárörvendő röhögés volt a válasz.

Hosszú ideig magam sem tudtam mit kezdjek velük. Mígnem egy vasárnap délután, miközben odalent javában állt a bál, fogtam a tizenöt wattos hangfalat, kitettem az erkélyre, és bekapcsoltam a lemezjátszót. A válogatott olasz operaáriákat, Verdi, Puccini legszebb műveinek harsogását negyvenöt percig bírta a díszes társaság. Aztán feladták. Odébbkotródtak a szemközti iskola bejáratának közelébe – és azóta csend van. Bár időközben visszaköltöztek megszokott, körbeszemetelt helyükre, ha fel is teszik néha a magnószalagot, mindig az elviselhetőség határain belül maradnak.

A Coşbuc utca és a környék lakóinak még nem volt ilyen szerencséjük. A békés, leginkább idős emberek nyugalmát ugyanis hosszú hónapok óta zavarja az egyik nagybányai tévéállomás. Nem, nem "színvonalas" műsoraival, hiszen azokat elegendő lenne egyetlen gombnyomással kiküszöbölni, hanem az általuk fenntartott és az intézmény épületének udvarán működtetett éjszakai szórakozóhely révén, amelynek fülsiketítő zenebonája elviselhetetlen pokollá változtatta a csillagvizsgáló környékén lakók életét. Mindezt Kormos Sándortól, a nagybányai Amatőr Rádióklub lapunk olvasói által is ismert egykori vezetőjétől tudtam meg, aki mint a távközléshez, műszakiakhoz értő, s az erre vonatkozó jogszabályokat, előírásokat ismerő ember, számtalanszor próbálta jobb belátásra bírni az érintetteket. Ám a több száz (!) lakótárs nevében megismételt kérésnek mindeddig csak elutasítás volt az eredménye.

Hiába liftezett le nem egyszer az éjszakában hetedik emeleti lakásából, s kísérelte meg nyugdíjas fejjel személyesen csendre inteni a dorbézoló, duhaj társaságot, hiába reklamált az Egészségvédelmi Felügyelőség szakembereinél, hiába gyűjtött össze 150 aláírást s fordult többször is a város képviselőtestületéhez, Polgármesteri Hivatalához és a Rendőrséghez, hiába kereste az alkalmat a tévétársaság vezetőjével való találkozásra. A mulatóhely gorillái megfenyegették, majd megpróbálták egy kis vendéglátás árán megvesztegetni. Az egészségvédelmisek megállapították, hogy a zajszint olyan alacsony, hogy a Zazar vizének csobogása miatt gyakorlatilag mérhetetlen. A város vezetői a vállukat vonogatták, mondván, hogy az éjszakai bárnak nincs működési engedélye, tehát azt visszavonni sem lehet. A Rendőrség képviselői időről-időre kiszálltak ugyan a helyszínre, s ilyenkor néha egy-két óráig nyugalom volt, aztán minden kezdődött előlről. A tévétársaság igazgatója pedig, miután hosszú félórákon át várakoztatta a kihallgatásra jelentkezett Sanyi bácsit, pimasz egyszerűséggel a következő mondattal rázta le emberünket: "N-am timp pentru asemenea fleacuri" (azaz: "Nincs időm ilyen semmiségekre").

A Cinemar Rádió és Tévétársaságról van szó.

Sokat idézett tény, hogy a média nagyhatalom. Ám a hatalommal való visszaélést – mert tagadhatatlan, hogy itt kimondatlanul is ezzel kell szembesülnünk – ha már a nevezett intézmény belső kontrollja nem működik, még a törvénynek is büntetnie kellene. Nyilvánvaló, hogy sem a Polgármesteri Hivatal, sem a képviselőtestület, sem az Egészségvédelmi Felügyelőség, sem a Rendőrség nem akar szembeszállni a Cinemar RTV uraival. Vagy azért, mert a maga során mindegyiknek van takargatnivalója, vagy azért mert képviselői a közelgő helyhatósági választásokra gondolnak, vagy egyszerűen csak azért, mert sohasem lehet tudni, mikor szorulnak valamelyik rádiós-tévés riporter, szerkesztő, jóindulatára. Így aztán szépen, kéz-kezet mos alapon minden marad a sufniban.

Mondhatnánk: jobb helyen is előfordul az ilyesmi. Mármint az érdekek öszefonódása. Egy normális államban azonban – hasonló esetben – a sértettek felkereshetnék egy másik (netán éppen konkurens) sajtótermék szerkesztőit, akik vállalnák, hogy kicsit körbejárják az ügyet, s leleplezik az összefonódásokat. Ügyvédhez is fordulhatnának persze, aki – megfelelő illetékért – vállalná, hogy bepereli a társaságot és vállalja a sértettek jogi képviseletét. Így bizonyára az érintett hivatalok vezetői is kétszer is meggondolnák, hogy meddig tartják a hátukat a mások törvényszegéseihez.

Egy normális államban.

Ami azonban a nagybányai írott és elektronikus sajtóvilágot illeti, a rosszul értelmezett zsiványbecsület törvénye amely fölötte uralkodik, eleve kilátástalanná tesz bármilyen kezdeményezést. Az egyik román nyelvű napilap minapi óvatlan (és éppen a Cinemar RTV irányába megfogalmazott) kritikájának is ez lett a sorsa: kórusban verték vissza a sajtószolidaritás megsértése miatt háborgó céhestársak. Maradna a bírósági eljárás mint egyetlen lehetőség – már ha lenne elegendő pénze ilyesmire a Coşbuc utca környékén tengődő kisnyugdíjasoknak, s ha lehetne bízni (bőven van rá negatív példa) az ügyvédek és bírák "magasabb érdekektől" mentes, elfogulatlan ítélkezésében. De ha a városvezetés, az illetékes felügyelőség, a média, a Rendőrség tehetetlen, de még az igazságszolgáltatás sem lehet menedék, kihez fordulhatnak a Coşbuc utcaiak?

Kinek a tiszte megfékezni egy basáskodó tévétársaság törvénytelen túlkapásait?

- vásárhelyi - (Bányavidéki Új Szó - Románia)