A napokban egy vidéki kisnyugdíjas néni keresett fel a következő panasszal. Augusztusban Nagybányára utazott a Fizetéses Poliklinikára, hogy gyomorpanaszait kivizsgálják. Minden rendben is lett volna a vizsgálat körülményeit illetően, a probléma csak ott kezdődött, mikor a vizsgálatért megállapított öszszeget kifizetve távozni készült. A doktor ugyanis kerek perec rákérdezett:

– Asszonyom, nekem semmit nem ad?

A néni azt hitte, hogy szégyenében ott helyben elsüllyed a föld alá. Pedig 180 ezer lej havi nyugdíja van, ebből 20 ezer lejt fizetett az útra, 45 ezer lejt pedig vizsgálati díjként. A többiből meg élnie kellene, földet dolgoztatni, télire tűzifát vásárolni stb.

Az eset különben semmi újat nem mond. Bizonyára már mindannyian tapasztaltuk saját bőrünkön: ha azt a bizonyos borítékolt vagy nem borítékolt pénzt (nem cigipénzt!), minden jóval teletömött szatyort – esetleg még a frissen levágott borjút is a kocsi csomagtartójába (erre is volt példa) – nem nyújtjuk át mosolygó arccal a dokinak, semmi esélyünk arra, hogy megfelelően viszonyuljanak hozzánk, betegekhez.

Kevés a fizetésük az egészségügyiseknek? Valóban, nem a megérdemelt fizetést kapják munkájukért. Így aztán – tiszteletet a nagyon kevés kivételnek – szégyen, nem szégyen, "pótlékot" kérnek a gyógyulásra vágyóktól, ráadásul figyelmen kívül hagyva, hogy a kisnyugdíjas Mari néniről, vagy a cégvezető Mircea bácsiról van szó.

Nincs mit csodálkoznunk az egészségügy összekuszált helyzetén, mert ez uralkodik a mezőgazdaságban, iparban, tanügyben és más ágazatban is. Egyvalamit elértünk az elmúlt tíz év alatt: helyzetünk romlott, a borravaló, csubuk, boríték pedig szépen átmentődött egyik rendszerből a másikba. Élnünk kell vele, ha élni akarunk, ha meg akarunk élni.

Közszükségleti cikké vált, akár a mindennapi kenyér...

Vicsai György (Bányavidéki Új Szó - Románia)