Mt 16.21-27 Ettől kezdve Jézus jelezni kezdte tanítványainak: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad. Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: „Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.” Megfordult és rászólt: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” Ezután Jézus így szólt tanítványaihoz: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye keresztjét és kövessen. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja. Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért? Eljön ugyanis az Emberfia Atyja dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek a tettei szerint.

A biblikusok közül többen is felvetették, hogy Jézusban a messiási tudat, a megváltás művének tudatosulása fokozatosan alakult ki. Magyarországon is volt, aki ezzel a témával foglalkozott az elmúlt években.
Ehhez nem tudok hozzászólni. Az azonban biztos, hogy mire Jézus időben és az evangélium történetében ideér, addigra már teljes egészében átlátja sorsát. Úgy is fogalmazhatnék: az engedelmességben tudja kötelességét, amit tettként az Atyának felajánlott, és amit Ő el is fogadott Tőle a világ bűneiért.
Attól függetlenül, hogy szabad döntéshozók vagyunk mindannyian, minden embernek vannak talentumai és van környezete, melyek figyelembevételével valamilyen módon meghatározott, hogy az adódó élethelyzetekben milyen döntések felelnek meg a Mennyei Atya akaratának. A jóra vagyunk ugyanis szabadok, ez pedig sokszor igényel döntést.
Jézus a következőkben egy világos értékrendet állít fel, mely áthágható ugyan, de nem következmények nélkül. Azt mondja, hogy az első mindig a Mennyei Atya akarata, Aki az ember legértékesebb "részének", a léleknek a megőrzésén fáradozik. Mindenki, aki nem vállalja az Atya akaratát, vagy más valakit annak megkerülésére sarkall, az bűnt követ el, illetve bűnre visz. Az élet szót egyszerre használja két értelemben, mint világi és mint az Istenben való életet: így fordulhat elő, hogy aki mindenáron a világi életét szeretné megmenteni - erre buzdítja Krisztust Péter - az az örök életet veszti el. Aki azonban az Isten szándékát követi világi tetteiben, akár a világi élet elvesztéséig is eljutva, az a lelkét mentheti meg az örök életre.
A vértanúság nagyon "mutatós dolog" tud lenni. Igen, mondja a mai ember, ha ott a választás, akkor könnyű lemondani mindenről, de az a sok kisebb-nagyobb kísértés, nap mint nap ellenállni a bűnnek, az aztán a nehéz! Van is valami a dologban, hiszen a kereszténység legrohamosabb terjedése az üldöztetések korára tehető. Annak megszűnésével pedig földrésznyi területek váltak pogánnyá vagy tűntek el a felvett bálványimádás süllyesztőjében.
Nem hinném, hogy olyan büszkék lehetnénk bármire, amit a bűnnel,a krisztusi élet megtagadásával érünk el. Jézus, mint bíró eljön, amint mondja a mai evangéliumban is, és megfizet minden jóért és rosszért egyaránt. Ritka emberfordulókon, a halál közelében tudatosul ez a legtöbbször és a legnagyobb mértékben. Nem hiába a gyászmise már említett himnuszában a Requiem-ben, amikor a lángok mardosó közelségéről versel az ismeretlen szerző, akkor, mintegy ellentétként (ez a zenei megvalósításban még kontrasztosabban jön ki) azért könyörög, hogy olyan állapotban találja őt az Isten, hogy "akkor engem hívj áldottnak"! Úgy legyen!
- DI -