Mt 18.15-20 Ha testvéred megbántott, menj, és figyelmeztesd négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyered testvéredet. Ha nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két másik embert, hogy két vagy három tanú bizonyítsa a dolgot. Ha ezekre sem hallgat, jelentsd az egyháznak. Ha az egyházra sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos. Bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldotok a földön, a mennyben is fel lesz oldva. Azt is mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”

Az Egyházban - valljuk meg - ez a követelmény, a kör fokozatos tágítása, az ismételt figyelmeztetés bizony "maszekban" nem sokszor érvényesül. A legordítóbb esetekben, amikor több ember hitének tisztasága forog veszélyben, akkor a hivatali egyház végigjárja az utat. A médián keresztül persze mi legöbbször csak a végeredményről értesülünk: XY visszavonta tanításának ezeket és ezeket a pontjait, vagy ami már szenzáció, Z-t kiközösítették, ezért és ezért.
A mindennapi életben ritka az ilyen. Egyszerű pszichológiai ismeret, miszerint a mások előtti megszégyenítés sokszor az ellenkező hatást váltja ki, mint amit szeretnénk (tényleg az ő javát szeretnénk?), ezért ne ezzel indítsunk! Egy teljesen emberismerő, "ránk méretezett" parancs.
Gondolatban újrajárva a bántás-bánkódás fokozatait, sokszor nincs is értelme a sértődésnek, csak a bántottat mardossa tovább a belső feszültség, és ha a nyilvánosság el is ismeri azt, mi van, ha a másik fél ezzel szemben továbbra is azt állítja, hogy ő a "keresztény"?
Hiszen ez az a "varázsszó", ami körül minden forog. Ez a kifejezés, amivel vérig lehet sérteni a másikat, amiből akár az ellenkezőjét is ki lehet hozni. (És a sértődés keresztény magatartás? ) A megbocsátás pedig elcsendesíti a hullámokat, a konfrontáció kerülése segíti emberi gyarlóságunkat, nehogy mégegyszer "csőbe húzza" a gonosz a két "keresztény" akármelyikét.
Az utóbbi időben egyre gyakrabban deklarálják tudós és szent elmék, hogy az adminisztratív kereszténység (megkereszteltek, szentségekhez járultam, istentiszteletre járok, sőt a népszámláláskor megvallom most már bátran a hitemet) korántsem azonos annak tartalmával. Márpedig a kereszténység nem ideológia, hanem egy magatartásminta, Jézus élete példájának követése. Ki mondhatja el magáról a csuda nagy tökéletességében, hogy ő a keresztény?
Az úton levő nép, az állandóan vándorló egyház gondolata itt csapódik le igazán. Majd a végén, majd, ha Isten megítél, akkor fogom tudni, hogy valóban keresztény voltam-e és milyen fokon! A törekvés, az akarat ettől függetlenül meg kell, hogy legyen, a tökéletességgel együtt valamilyen módon, akár a lehetetlenség szintjén is.
Az egyik legnagyobb segítség ennek megvalósításához a bűn eltörlése, az ember feloldása "megkötözöttségéből". Mit fizetnének pszichológusok e kincs "használatáért", mit "megérne" ez avatatlan kezekben az örök lelkiismeretfurdalásban, bizonytalanságban élők gyógyításában. "Bűneid megbocsáttattak. Menj békével (de többet ne vétkezzél)!"
A másik kincs a keresztény közösség. Hogy ketten vagy többen egyet gondolnak, az nagyon ritka, a teljes egyetértés pedig nehezen elképzelhető. Mennyivel könnyebben megy a dolog, ha a láthatatlan ott levő "plusz egy fő"-re, Krisztusra gondolunk minden együttlétkor! Ha meghívjuk a ma olyan divatos "moderátornak", aki fékezi minden érintett fél nyelvét és tetteit, ha inspirál a jelenléte, hogy megmutassam (Neki elsősorban), hogy még nem reménytelen az ügy. Még van bennem kurázsi, még nekivágok, még lehetek keresztény.
- DI -