Élménybeszámoló Chiléből (2)

Levelek a világ végéről… a világ végére

A munkahelyem Santiago-tól 800 kilométerre északra, Copiapo környékén, az Atacama sivatagban van, mindössze 60 kilométerre a Csendes-óceán partjától. Az itt található településekre csak repülőgépen (a tehetősebbek számára, mert itt is borsos az ára) vagy távolsági autóbuszokkal lehet eljutni. Felszálltam hát a minden kényelemmel ellátott éjszakai buszok egyikére, amelyek 11-12 óra alatt teszik meg a 800 km-es utat.

Ezen a szakaszon a pánamerikai út hol az óceán partszegélyét követi, hol pedig az ún. Parti Kordillerák sziklái között kanyarog, előbb félsivatagos terepen, majd pedig a kopár sivatagban. A pánamerikai úton hazai mércével mérve szédületes tempóban folynak a modernizálási munkálatok. Két év alatt közel 300 kilométer hosszúságú autópálya épült vagy van félkész állapotban, ebből mintegy 150 km átadásra készen áll. A munka teljesen gépesítve van. A hidak, viaduktok az autópálya építésével párhuzamosan épülnek. Meg kell jegyeznünk: habár a terepviszonyok nehezek (több szakaszon egész hegyeket vágnak át), több rendkívül kedvező tényező is hozzájárul ahhoz, hogy ilyen ütemben folynak a munkálatok. Így például egész évben lehet dolgozni, mert nincsenek esők, havazások, nincs fagy, nincs lavinaveszély stb. Ezzel együtt még a helyiek számára is meglepő az építés ritmusa, arról nem is beszélve, hogy szeretném látni, amikor mifelénk, teszem azt Nagyvárad és Kolozsvár között, két év alatt autópálya születik. Az óriási építkezések a legkisebb mértékben sem akadályozzák a forgalmat, és nem okoznak késéseket.

A busz személyzete: két vezető (akik négy óránként váltják egymást) és egy utaskísérő. Mindannyian sötét öltönyt, fehér inget, nyakkendőt viselnek. A buszban tisztaság és kellemes, friss illat uralkodik. Buszunk este indult, ezért röviddel indulás után az utasoknak vacsorát szolgáltak fel, éppen úgy, mint a repülőgépen. A tv-ben megtekintjük a híradót, majd egy film következik, aztán jöhet az alvás a kényelmes, ággyá alakítható székeken. Reggel felszolgálják a reggelit, mellé forró feketét vagy teát, és már meg is érkeztünk Copiapoba. A menetjegy nem drágább, mint a Szatmár-Bukarest gyorson a hálókocsi, viszont illik figyelembe venni azt a tényt, hogy Chilében az átlagkereset – dollárban számolva – körülbelül hatszorosa a hazainak.

Copiapo az azonos nevű folyó völgyében fekszik, teljesen kopár hegyek koszorújában. A város környékén szinte egymást érik az arany- és rézbányák, mindegyik magáncégek tulajdonában van. A legnagyobbakat amerikai, ausztrál, kanadai, japán stb. cégek művelik. Ez teljesen normális helyzet, hiszen Chile gazdasága megfelelően nyitott és liberalizált. A külföldi tőkét és befektetéseket szívesen fogadják, és szinte ömlenek a dollármilliók, sőt milliárdok a különböző, főleg bányaipari befektetések formájában.

A Coemin cég bányája a közepes nagyságúak közé tartozik, tulajdonosaik chilei állampolgárok. A Coemin bánya egyhavi termelése annyi, mint 3-4 Nagybánya környéki bányáé, az alkalmazottak száma azonban a takarítónénivel együtt is csak 110. Nem csoda, hogy a mostani nyomott nyersanyagárak mellett is elég szép haszonnal működik. Különbségek mindenütt.

Elég ha megjegyzem, hogy a nap minden órájában pontosan tudjuk és követjük, hogy honnan, milyen mennyiségű és minőségű ércet termelünk ki. A kitermeléssel párhuzamosan folyik az újabb készletek feltárása (nálunk sajnos már évek óta stagnál ez a fontos tevékenység), az ércvagyon pedig nem apad, hanem folytonosan nő. A készletszámításokat a mai legmodernebb geostatisztikai módszerekkel végezzük. Mindenütt tisztaság és rend uralkodik. A bánya felé vezető út mentén, emeletes hirdetőtáblán ez áll "Hacemos en mineria un trabajo de joyeria", ami arra buzdít, hogy a bányászatot alakítsuk óramű precizitású munkává. Ez a legtöbb helyen már így is van. Csak így lehet felvenni a versenyt a piaccal, és legyőzni a konkurenciát.

Míg 1997-ben a réz ára 103,2 cent/libra volt, addig ez év májusában 65 cent/librára esett vissza. Mindez az ún. ázsiai válságnak köszönhető. Chile exportját – amelynek több mint harmadát a bányászati nyersanyagok kivitele teszi ki – ez igen érzékenyen érintette. 1997-ben az első árzuhanás hatására a kisebb bányák bezárni kényszerültek, a krízissel csak a nagy és – részben – a közepes nagyságú bányák tudtak megbirkózni. A bányaiparban dolgozók tízezrei váltak rövid időn belül munkanélkülivé, s ez a tendencia a mai napig tart. Az inflációs ráta egy év alatt abszolút értékben a duplájára emelkedett, de így is mindössze évi 5-6 % körül mozog, ami azért nem olyan félelmetes.

Mindezeket a gazdasági és társadalmi változásokat alkalmam volt a helyszínen megfigyelni, sőt a saját bőrömön is megtapasztalni. A legfontosabb jelenség számomra az, hogy ebben az inflációs időszakban sem szünetelnek a hatalmas méretű gazdasági, főleg bányászati beruházások. Szeretném ezt egy szemléletes példával is érzékeltetni, amelyet a Minera Chilena nevű bányászati szaklap ez év márciusi számából vettem át: két hónappal ezelőtt nyitottak közel 2 milliárd dolláros befektetéssel egy újabb (angol-amerikai-kanadai-japán érdekeltségű) rézbányát az Andokban, Chile északi részén. A neve Doria Ines de Collahuassi. Évi 330 000 tonna rézkoncentrátumot fognak itt kitermelni 0.47 USD/libra költséggel, s ezzel fütyülnek a mások számára kibírhatatlanul alacsony árakra.

Valdman István, Chile
(Bányavidéki Új Szó - Románia)