Élménybeszámoló Chiléből (3)

Levelek a világ végéről… a világ végére

Az Atacama sivatag nem a szó általunk megszokott értelmében sivatag. A Csendes-óceán parti részen elterülő ún. Parti Kordillerák és az Andok részét képező Magas Kordillerák között terül el. Kegyetlen éghajlatú, sziklás-hegyes vidék, ahol eső csak minden 4-5 évben egyszer esik. A növényzet ennek megfelelő, csak a szárazságtűrő cserjék és néhány kaktuszfajta él meg, de a vidékre a szinte teljes kopárság a jellemző. A sivatagot helyenként az Andokból lefutó, kelet- nyugati irányú völgyek szelik át, egészen az óceánig, amelyekben valamikor bővizű folyók kanyarogtak. Ma csak a legnagyobb völgyekben található víz, az is inkább télen és tavasszal, amikor az Andokból megfelelő a vízutánpótlás.

Értelemszerűen itt a víz a legdrágább kincs, s tapasztalatom szerint ennek megfelelően is becsülik. Copiapoban, az Atacama közepén fekvő városban ismeretlen fogalom a vízhiány. Több tíz, néhol több száz kilométerről juttatják el vezetékeken a településekre. Ugyancsak innen biztosítják az ipari, és az öntözéshez szükséges vizet. Rendkívüli látvány a sivatagban a frissen zöldellő ültetvények sokasága. A chilei ember rendkívül munkabíró, munkaszerető és alapvetően optimista. Szinte naponta lehet látni, amint újabb és újabb területeket szakít ki a sivatagból, teraszokat, művelhető parcellákat alakít ki a rendkívül termékeny vulkáni talajon. Olyannyira, hogy manapság a Copiapo völgye az ország egyik jelentős szőlőtermő vidéke, s ami szinte hihetetlen, innen, a sivatagból, hajószámra exportálják a csemegeszőlőt már karácsonykor az USA-ba, Japánba stb. A chilei bor pedig világhírű. Minden adott, ami a kitűnő zamatú bor előállításához szükséges. Állandó meleg napsütés, termékeny vulkáni talaj és folyamatos öntözés (minden tövet külön, a csepegtetés módszerével öntöznek).

A természet csodálatos alakítása, ahogyan a sivatag közvetlenül az óceán partján kezdődik, amely igen tagolt, ugyanolyan vad és természetes, mint ahogyan a XVI. században a spanyol hódítók láthatták, amikor vitorlásaik kikötöttek ezeken a partszakaszokon. Rendkívül élmény volt látni az eredeti megoldást, amelynek segítségével egyes helyeken vízhez jutottak az óceán partján, a sivatagban. A magasabb partok mentén az óceán felől áramló párás légtömegek (az ún. camanchaga) a partnak ütköznek, felemelkednek és a pára kicsapódik az ott kifeszített sűrű hálón. Az így felfogott víz kerül a hálók alján végigfutó csatornákba, majd onnan a gyűjtőmedencébe. Saját szememmel láthattam, ez a csap sosem záródik el...

A Copiapo völgyet elhagyva egycsapásra a sivatagban találjuk magunkat. A vidéket 1500-1800 m magas hegyek uralják, majd kelet felé haladva inkább fennsíkhoz hasonlít a táj. Ez a Parti Kordillerák és a Prekordillerák között elhelyezkedő ún. Központi Medence. Csak nagy távolságokban található egy-egy kisebb település, ahol a szegénység egyenesen arányos a zord körülményekkel. Ahol nincs lehetőség a mezőgazdaságra, vagy nincsenek működő bányák, ott óriási a szegénység, és az ilyen települések a pusztulás határán vannak. Ilyen például a szépnevű Inca de Oro, amely valamikor ezüstbányáiról volt híres és gazdag, de manapság szánalmasan kihalt. Az óceán partján fekvő települések viszont valahogy megbirkóznak a körülményekkel, hiszen a halászatból, különféle kagylók (pl.osztriga) tenyészetéből meg lehet élni.

A turizmus csak a nagyobb települések kiváltsága, ahol ki van építve a megfelelő infrastruktúra. Több magánüdülőhely is kiépült, ezek már amerikai szintű szolgáltatásokat nyújtanak. Itt a turista nem tud olyat kérni, amit nem tudnának azonnal teljesíteni. Alkalmam volt megtekinteni a La Serena közelében fekvő Las Tacas nevű magánüdülőt, amely egy gyönyörű öbölben fekszik. Pálmák szegélyezte sétányok vezetnek az üdülőházakhoz és a csónak-, vagy jacht- kikötőhöz. Persze itt az árak is megfelelően magasak. Nyáron viszont tömve van chilei, argentin, de európai turistákkal is.

Az Atacama sivatag szépsége a felszínen, gazdagsága viszont a mélyben rejlik. Annak ellenére, hogy kopár, helyenként lenyűgöző tájakat lehet megcsodálni. A különböző típusú kőzetek, geológiai szerkezetek tisztán elkülöníthetők, némelykor tankönyvbe kívánkoznak. Szemmel lehet követni az üledékes kőzetek rétegződését, a vulkáni, vagy intruziós kőzetekkel való érintkezési zónákat, a vetőket, a szinklinális, vagy antiklinális szerkezeteket stb. Ilyen szempontból a felszíni geológiai térképezés egy kellemes elfoglaltság. Az érem másik oldala a nehéz terep, az állandóan tűző nap, az erős szelek és az egészségre káros, igen erős ibolyántúli sugárzás. Persze ezek ellen megfelelően lehet védekezni.

A sivatag altalaja Chile és egyben a világ legnagyobb rézérckészleteit rejti. Észak-dél irányban gyöngyfüzérszerűen sorakoznak az olyan óriási felszíni művelésű bányák, mint Collahuasi, Zaldivar, Escondida, Chuquicamata, Salvador, Candelaris stb. Mások, mint Maricunga, Coipa, Refugio, a legnagyobb aranybányák közé tartoznak. A Parti Kordillerákban vasércet bányásznak.

Ismeretes, hogy Chile észak-dél irányban igencsak megnyúlt, tehát a Csendes-óceán és az Andok gerince között húzódó keskeny ország. Így értelemszerűen rövid idő alatt el lehet jutni az óceán partjáról a 4000-4500 méter magas ún. altiplano-ig (magasfennsík), és azontúl az Andok gerincéig, amely a legtöbb helyen már 5000 méter feletti magasságban van. Nagyon sok helyen belföldi vagy nemzetközi utak (Argentína, Bolívia felé) szelik át a hegyeket. Sajnos a geológusok csak a legritkább esetekben kutatnak a műutak mentén, az ő igazi területük a járatlan, úttalan vidékek. Számomra emlékezetes volt a Mantoyapu nevű terület kutatása, amely Copiapotól keletre, a Prekordillerák és az altiplano határán, 3900-4200 méteres magasságban található. A négykerék meghajtású Toyota terepjárónkkal így is csak 3500 méteres magasságig lehetett eljutni, onnan pedig egy kb. 8 km hosszú ösvényen (ahol volt ösvény) jutottunk fel a 3900 méteres magasságban található pontig, amely egyben a kutatásra kijelölt terület legalacsonyabban fekvő pontja volt. Miután erőltetett gyaloglás után idáig eljutottunk, nem az volt a teendő, hogy megcsodáljuk a (nyár lévén) még megmaradt hófoltokat és egy jót szippantsunk a hegyi (de itt már igen ritka) levegőből, hanem hogy megkezdjük a munkát. A 4000 méteres magasságig könnyen eljutottunk, de innen már igencsak nehéz lett a hátizsák, minden lépés megerőltető volt, a kövek kopácsolása, a minták begyűjtése pedig hosszú perceket vett igénybe. 4200 méter magasságban már csak 20-30-méteres szakaszokat tudtunk megtenni pihenés nélkül, a geológus-kalapáccsal nagyon nehéz volt bánni. Annyira ritka volt a levegő, hogy minden lélegzetvétel külön erőfeszítésbe került. És innen még vissza is kellett jutni a lent várakozó terepjáróhoz, hátunkon a mintákkal teli zsákokkal.

Régebben a geológusok az ilyen túrákat bérelt lovak hátán, vagy szamárháton tették meg, manapság viszont ez kicsit furcsa lenne. A Toyota terepjáró (akármilyen technikai csoda is) hátránya, hogy a meredek, úttalan hegyoldalakon már tehetetlen. Az amerikai-kanadai feltáró geológusok ezt az "apróságot" úgy oldották meg, hogy naponta bérelt helikopterrel repülnek a kutatásra kijelölt területekre...

Valdman István, Chile
(Bányavidéki Új Szó - Románia)