Ma már ezer márkát is ér egy Trabi!

Ma már ezer márka!

A kis pöfögő jármű hajdanában a tréfák célpontja volt, nevezték PVC-Jaguárnak és plasztik-bombának, hogy a számtalan viccet fel se idézzük. A Trabant azonban egyben a népi mobilitás jelképeként is szolgált, milliók egyetlen elérhető álma gyanánt, kiváltképp a gyártó országban, az NDK-ban és a kétüteműség leghűségesebb és legmegrögzöttebb importőrénél, Magyarországon.

Sokunk kezdte a motorizációt a kilincskuplung ráncigálásával, némelyikünk azóta se jutott tovább. Pedig a jármű gyártása már 1991-ben megszűnt a zwickaui gyárban, hiszen az utolsó mentési kísérlet, a VW Polo motorok beszerelése éppoly reménytelen kísérletnek bizonyult, mint a létező szocializmus megreformálása.

A Trabant alig változott gyártásának évtizedei alatt. Ennek pedig koránt sem a keletnémet konstruktőrök ötlettelensége volt az oka: a szász mérnökök a hatvanas években megalkották a Trabant és a Wartburg négyütemű modelljét, nagyjából azzal egyidejűleg, hogy Wolfsburgban megszületett a bogárhátú Volkswageneket felváltó új népautó, a Golf. Ám annak idején a legmagasabb szinten született elutasító döntés: maga az NSZEP politikai bizottsága foglalkozott a nagyhorderejű üggyel és úgy találta, hogy az NDK dolgozói megszerették a kétütemű járműveket (mi más okból várna bárki is tíz- tizenöt évig egy-egy kiutalásra a gyalogosok társadalmában - gondolhatta a testület), ezért tovább kell gyártani az addigi bevált modellek - természetesen szüntelenül továbbtökéletesített - változatait.

Nyugat-Németországban a "keleti zóna" jelképének tekintették a Trabantokat, nem is oktalanul. Még a '80-as években is összefutottak az emberek, ha feltűnt egy-egy, végtére is a dolog nem volt gyakori az NDK "körültekintő" kiutazási politikája következtében. Egy-egy járgányt ezért meglepően magas áron lehetett eladni: a vevők körében a használtautó kereskedők álltak az élen, divattá vált a vörösre mázolt szerzemény piedesztálra állítása reklámcélból a telep bejáratában. Ám a rendszer szimbóluma a bukásnak is jelképe lett, midőn az NDK népe a maga módján tette le a garast a mobilitás nem pártállami értelmezése mellett. Ki ne emlékezne arra a kétütemű áradatra, amely 1989 szeptemberében lódult neki a megnyitott magyar határnak. Akkoriban (nem hivatalosan) az év autójává nyilvánították a Trabantot és lendkerekes modellje éppoly kedvelt aprócikké vált, mint a leomlott fal betondarabkája vagy a negyven évig oly jól szolgált magyar szögesdrót piros-fehér-zöld pántlikával díszített és hivatalos okmánnyal hitelesített szelete.

A volt NDK dolgozói igencsak hűtlennek bizonyultak a büdös kis jószág iránt. A Trabantok bizony ma már szinte kuriózumszámba mennek az új tartományokban, de legalábbis elvesznek a "rendes" autók áradatában. Az új kultusz azonban nem sokat váratott magára. Előbb nyugaton jelentek meg a kisuvickolt és felcicomázott old timer- ek, pedig ott nem könnyű az üzembeállítás engedélyeztetése, hiszen a Trabantok nem felelnek meg a műszaki és a környezetvédelmi előírásoknak. Ma viszont már nagyszámú nosztalgiaklub létezik, amelyek tagjai nemcsak öreg Trabijukat ápolják a régi odaadással, hanem a keletnémet járműipar néhány más remekét is: a luxusszintűnek tekintett Velorexet és az igénytelenebb rokkantak háromkerekű motorját, amelynek ki tudja miért a Duo márkanevet adták, valamint a Schwalbe (Sirály) robogót, amely a Vespa-utánzatok sorában a boldogemlékezetű Panni oldalági rokona. A legendás MZ (azaz "emcett") motorbiciklik csak azért nem kerültek a kultuszlistára, mert a zschopaui gyárat sikerült átmenteni a piacgazdaság zord feltételei közé, míg a Duoból és a Schwalbéből csupán kisipari módszerekkel készül ma is még heti 2-3 példány - igaz, nem keleten, hanem Osnabrück mellett.

A Trabantokat át is építik manapság. Az alkatrészellátás ugyan a régi idők hiánygazdaságát idézi: az NDK-ban ugyanis csak a kész autókkal lehetett teljesíteni a tervet (ezért nagy becse volt a magyar kisiparosok pótalkatrészeinek), ma viszont csak roncstelepekről lehet utánpótláshoz jutni, ami a hívek szerint így is van rendjén, mert csak eredeti gyári darabokat szabad gyűjteni. Ezért aztán nemcsak a határőrség embervadászatain rettegett "terepjáró" cabriolet változatok kedveltebbek a mégiscsak oly szokványos Specialnál, hanem különleges hatkerekű, négyajtós Csajka-utánzatok is születnek. Itt-ott megnyílt egy-egy Trabi-ülésekkel berendezett nosztalgiakocsma is, amelyben biztos jobban ízlik a hőskort idéző kátrányízű és zöldszínű NDK-bambi is, a Waldmeister Brause.

A kapitalizmus persze etéren is megmutatja farkaspofáját. Jóllehet a Trabant máig a legolcsóbb jármű Németországban, ára megindult fölfelé: míg 1990-ben szinte ingyen, azaz egy-két száz márkáért hozzá lehetett jutni, ma már 1000 márkát is elkérnek egy jó karban levő darabért. Egy újonnan készült Duo ára viszont hat és félezer márka, az élelmes készítő azonban extrákat is kínál, rádiótelefont, bundás üléshuzatot és aranyozott díszléceket, vagyis burzsoá cafrangot...

J.Gy. (Oberhausen)