|
A Körmendi-Csák Galéria kiállításai
A Körmendi-Csák Gyűjtemény soproni galériájában, a Templom utcában szombaton, szeptember 21-én nyílt meg a megszokott helyszínen négy kiállítás.
Kicsit zavarban van a beszámoló írója, mert az általa legértékesebbnek tartott részről, Nagy Sándor szobrászművész tárlatáról már egy másik alkalommal beszámolt, s csak a relatív környezeti értékemelkedéssel megnövelt impresszumot írhatná le újból, egyetértve a meghívó-előzetes írójával; amennyiben valamilyen módon tényleg monumentálisak ezek az alkotások, és legalább annyira rögzülnek jelen állapotukban az eredeti nyersanyag formai-szituációs őskincséhez, mint a művész fantáziavilágához, mely részlegesen kibontotta a bezárt formákat számunkra.
A kiállítás másik, vitathatatlanul pozitív szereplője, aki valamilyen módon az eredetet, a létnek mintegy vázát kívánja megragadni a véletlenszerű, ám mégis tudatos, csontra csupaszított formákon keresztül, az Várnagy Ildikó. Nőtől szokatlan keménységgel és tömörséggel nyújtja át eszközeivel, a fém használatával, az ismétlődő szűkszavú jelrendszeren keresztül az általa ábrázolt világot. Külön élmény itt a kiállítás-rendezettség foka, mely a különböző szemszögekból újrakomponálódó látványon át képileg is egységesíti az alkotásokat.
A másik két kiállítóval kapcsolatban viszont igencsak ambivalensek e sorok írójának érzelmei. Polgár Csaba monochrom fotogramjai még kibővített eszközrendszerükkel, a ready-made-ek (egyszerűbben: készen kapott elemek) használatával is a minimal-artnak egy formáját jelenítik meg a szememben. Bennem még nem szűnt meg létezni a nemes anyag - nemes eszmeiség kettősségének az emberen keresztül igényelt projekciója. Nem találtam meg ezen forma- és eszközvilág átnemesített együttesét ezen a kiállítás-részen, noha egy pillanatig nem vitatom az installáció-szerű megoldások és kompozíciók formai, tónusbeli egységét és tudatos, jó felépítettségét.
Amivel szemben már nem a meg nem értettség, de az értetlenség letaglózottságával álltam, azok Bihon Győző képei, melyeket nem tudok másként megfogalmazni, mint egy aktuálpolitikai durva indulatfestészet termékeit. Ez a festészeti mód hasonlóan érzelmileg kontrollálatlan elszabadulás, mint ami a közeget jellemzi, amiből merít. (Ki mivel vesződik, azzal kenődik.) Nemcsak azért nem szabadna a művésznek így elragadtatni magát, mert a legjobb ecsethasználat, legnemesebb színösszeállítás is a tárgy és az indulatok révén alpárivá válik, de azért is, mert igazán nem tud alternatívát kínálni. Hasonló módon lecsapódó indulatátvitelről csak a legdurvább, kereskedelmi televíziózás szintjén megfogalmazott hírekből értesülünk, s bár ez sokaknak hiányozhat, mégsem biztos, hogy erre van szükségünk. Pont azok a művészeti általános elvek nem kapnak teret, melyekért a művészet évezredeken keresztül fejlődött. Kár az elszabadult, az elszabadított indulatokért, kár az érzelmek ilyen alantas formában történő tolmácsolásáért.
- DI -
2002. szeptember 23., hétfő 19:52
|
